A disznó torkán a kés…

Disznóölések hava

2003. január 17., 01:00 , 105. szám

Faluhelyen a téli hónapok hagyományos eseménye a disznótor, aminek elmaradhatatlan kelléke a hideg és a kerítésszaggató pálinka, illetve a csípős-illatos forralt bor. Ilyenkor általában egybegyűlik a család apraja-nagyja, a kellemes összefonódik a hasznossal, és a nap folyamán finomabbnál finomabb falatok kerülnek az asztalra.

Nagyapáink korában külön ünnepnek számított a disznóvágás és kora hajnaltól késő éjszakáig tartott. Esetenként hat-hét család is „igazította” a sok fáradsággal, bajjal nevelt hízó „télire rendezését”, estére pedig kisebb lakodalomra való felnőtt és gyereksereg ülte körül a két vagy három helyen is terített asztalt. A népesebb helyeken két disznót is öltek a háziak, melyből az egyik az egész napos lakomát és a kóstolókat fedezte.

A munka mellett persze egy kis huncutság is elfért, melyek csak a legritkább esetekben vezettek sértődéshez. Megesett például, hogy míg a család benn iszogatott, a jókedvű szomszéd kicserélte a szalmában perzselődő malacot egy fatalicskára, s mire kiderült a turpisság, a talicskából már csak hamu maradt. Máskor a tetszhalott malac indult neki a kertnek, rosszabb esetben a szénakazalnak, s csak a gazda ügyességén múlt, sikerült-e elkapnia a négylábú fáklyát, mielőtt az tűzbe borít valamit. Emellett az éhes házőrző ebeket sem ártott szemmel tartani, hisz azok állandóan készen álltak egy-egy vigyázatlanul hagyott jó falat bekebelezésére. A kora reggeli férfimunkát az asszonyok sürgés-forgása követte, míg a gyerekek kisebb-nagyobb igyekezettel „fújkálták” a leendő hurkának szánt vékonybélszálakat, illetve a havas játékok szüneteiben futárként vettek részt a család munkájában.

A disznótorok „szezonja” december közepétől február közepéig tartott, az adventi vasárnapokon és ünnepnapokon azonban szünetelt a hajnali disznóvisítás. A rakott spór mellett sokan elfértek, és mindenki tudta, mi a dolga. Az első reggeli hagyományosan pirítós és tavalyról maradt füstölt szalonna volt, amiből ki-ki menet közben „harapott be”. A második, „leülős” étkezés során az elmaradhatatlan toros káposzta és frissen sült hasaalja került az asztalra, délután pedig saját kezűleg „duduzott” májas, illetve rizs nélküli véres hurka. A valódi ínyencségek késő este kerültek terítékre, amit egy kis „csömörlés elleni” itókával fogyasztottak el a disznóölők. Idővel a család nótafái is megszólaltak, a nagyobb gyerekek pedig egy-egy hurkakarika fejében szánkóikon hordták szét a szomszédságnak, távolabbi rokonságnak szánt „kóstolót”.

A téli ünnepkör előtti-utáni napokban manapság jóval ritkábban hallatszik disznóvisítás a falusi portákról, ami leginkább gazdasági, gazdálkodási okokkal magyarázható. Ezenkívül a disznótor résztvevőinek száma is megcsappant, mivel a család egy része sok esetben csak a munkaidő végeztével tud bekapcsolódni a „nagy eseménybe”.

Ugyanakkor ma már a legtöbb helyen „hivatásos” böllér járja a disznóölős házakat, aki a szokásjog szerint nem anyagi juttatásért, hanem 2-3 kg színhús, némi szalonna, egyéb disznótoros csemege ellenében vezényli le a disznóvágást. Az „első felvonás” ma is a lábfogók „áldomásával” indul, hogy felbátorodjanak a vágnivaló jószág becserkészéséhez. Az évek során változott viszont a perzselés technikája, hisz a legtöbb helyen szalma helyett gáz- vagy benzinlánggal szabadulnak meg a hízó sörtéjétől. Egyes helyeken a perzselés közben lehúzott disznókörmöket visszadobják az ólba, mondván, jövőre is legyen benne jószág.

Az étolajhasználat divatjának megfelelően a háztartások nagy részében mostanság a „húsos” fajtájú sertés a kedveltebb, bár a piacon vásárolt malac ilyen jellegű „próbája” ma is a disznóvágásra marad. A hagyományos étrend alapjaiban nem változott, a reggeli toros káposzta helyenként burgonyapürével bővült, a vacsora viszont szerényebb, míg a disznó „elkészítésének” ideje, az elektromos háztartási gépek, illetve a modernebb tűzhelyek révén mintegy 10-12 órával rövidebb lett. A disznóvágások résztvevőinek száma 5-6 főre csökkent, s kóstoló is csak a legközelebbi családtagoknak, illetve szomszédoknak jár. A szalonna kiolvasztása, a disznósajt elkészítése legtöbbször másnapra marad, az egyéb húsételek pedig a gaz­dasszony belátása szerint kerülnek terítékre. A kocsonya jellegzetesen a karácsony, illetve a szilveszter étele, a füstölt sonka pedig a húsvéti asztalt díszíti. A füstölt szalonna a tavaszi kertmunkák idején hasznosul. A hagyományos ételek sorába bekerült a „tusonka”, az abált szalonnából és húsból készített konzerv. A hús egy részét ma is füstölik, másik részét azonban sózás helyett a fagyasztóba rakják. Egy közepes, 120-150 kg-os jószágból 70-75 kg hús nyerhető, így egy két-három tagú családnak hosszú ideig nincs gondja a sertéshúsra.

Faluhelyen is egyre gyakoribb, hogy az idősebb nemzedék képviselői nevelik fel azt a három-négy malacot, melyet aztán szétosztanak gyermekeik családjai között, a városiak pedig kétszer is fontolóra veszik, hogy malacot vagy húst vegyenek. Se pénz, se idő nem jut ilyesmire, mondják. Igaz, olyan jó hangulatú összejövetelek sincsenek, mint nagyanyáink korában…

O. T.