Orosz Ibolya: Minden ajándék meglepetés
Isten éltesse!
Orosz Ibolya, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház művésze Kárpátalja megyeszékhelyén, Ungváron látta meg a napvilágot. Kamaszként szomjazta az életet, próbált belekapaszkodni mindenfélébe, kereste a helyét, végül orvos, rajztanár vagy kereskedelmi dolgozó helyett színész lett. A május 3-án született színésznő leginkább a darab létrejöttének folyamatát szereti. Mint mondja, az előadás már soha nem olyan izgalmas, mint ami a próbák alatt születik.
– Milyen volt a gyermekkorod?
– Szép. Bátyám négy évvel idősebb nálam, gyerekkorunkban állandóan állt a bál. Én persze mindig kötekedtem vele. ő volt az idősebb, ő volt a fiú, neki kellett vigyáznia rám, a kicsire, ezért állandóan rajta csattant az ostor. De szolidaritásból mindig mellé ültem sírni, annyira sajnáltam.
– Szüleid?
– Apukám meghalt, amikor tizenkét éves voltam, édesanyám a kereskedelemben dolgozik. Miután magunkra maradtunk, egymásra lettünk utalva. Serdülőkorban voltam, elég nehezen értettem meg őt. ő magába fojtotta a fájdalmát, nekem pedig nem volt kivel megbeszélnem a magam problémáit. Mióta bátyám megnősült, édesanyám egyedül él. Sajnos egyre kevesebbet találkozunk.
– A születésnapod kis híján egybeesik az anyák napjával…
– Igen, de nagyon ritkán adódik alkalom a közös ünneplésre. A legtöbbször utólag köszöntjük fel egymást. Tőle egyébként minden ajándék meglepetés. Hiába kérdezi, sosem mondom meg, mit szeretnék kapni. Ennek ellenére valahogy mindig ráérez, hogy mire van szükségem, és ez nagyon jólesik.
– Mit szólt, amikor bejelentetted, hogy színész leszel?
– Emlékszem, amikor felvételizni mentünk Kijevbe, a színművészeti főiskolára, kijött velem a vasútállomásra, és annyira zokogott, hogy nem tudtam megnyugtatni. Szegény annyira féltett, nem tudta elképzelni, mi lesz velem a nagyvilágban. Most már, úgy érzem, valamennyire elfogadta, hogy tudok vigyázni magamra, hogy kialakítottam a magam életét. Néha ugyan még mindig a kislányaként kezel, meg akarja oldani helyettem a problémáimat, de ez nem zavaró, sőt inkább jólesik!
– Mi az a tulajdonság, amit a legjobban tisztelsz édesanyádban?
– A szerénység. Nagyon zárkózott, és talán éppen ezért rendkívül érzékenyen reagál bizonyos dolgokra. Inkább magába fordul, mint a külvilág felé. Ha bármi gondja, baja van, elhallgatja. Például a betegségeiről is legtöbbször csak utólag szerzek tudomást. Egyetlen hibája – talán az élet hozta így –, hogy nem elég nyitott az új dolgokra. Én szoktam időről időre lelket önteni belé, mondván, ne féljen, minden rendben lesz. Ha már őróla van szó: a közelgő ünnep alkalmából legyen ez egyben az én anyukám és minden kedves édesanya köszöntője – Isten éltesse őket!
O. T.
