Oravecz Imre: Miatyánk

2003. május 9., 02:00 , 121. szám

Mikor kamaszkoromban először volt tüdővérzésem,

és magamra hagyva feküdtem az új-telepi konyhán,

mert anyám elszaladt az orvosnak telefonálni,

egy idő után úgy féltem,

hogy moccanni sem mertem,

és ahelyett,

hogy a vödörbe köptem volna,

csak nyeltem, egyre nyeltem a vért,

és úgy éreztem,

hogy végem van,

nem áll el,

és elvérzem,

 

mikor erre a pontra jutottam,

ösztönösen imádkozni kezdtem,

és többször egymás után elmondtam magamban a Miatyánkot,

némán, a hátamon fekve, kezeimet sem téve össze,

 

azóta sokszor fohászkodtam a Mindenhatóhoz,

tudatosan, szabályosan,

összetett kézzel, térdelve, állva,

de sosem voltam hozzá olyan közel, mint akkor.

 

Időről időre minden megváltozik körülöttünk. Mi magunk is mássá leszünk. Az állandó, legbensőbb énünk szükségszerű alakulása ez a változás, de nem szabad összetéveszteni a köpönyegforgatással, az alakoskodással. Külső megnyilvánulásaiban a kettő igen közel esik egymáshoz, de gyökereikre tekintve, egy világ választja el őket.

Ilyen változást idéz elő például a tér átalakulása bennünk. Mert ami emlékeinkben nagy és tágas, sokszor az újbóli szembesülés után kicsi és szűk lesz. De a közelség és távolság ugyancsak efféle állandó mozgásnak, változásnak van kitéve bennünk. Ennek igen szép példája Oravecz Imre verse.

Szinte tetten lehet érni, hogyan változik meg, hogyan telik meg élettel mindaz, ami addig csak üres mormolás lehetett. Kiderül, hogy korábban csak forma volt az összekulcsolt kéz, csak szavak voltak a Miatyánk szavai. Nem ebben lakozott a lényeg; ám a régen megtanult fohász egy pillanat alatt természetes tartalommal képes telítődni. Amikor az elmúlás gondolata teljes mélységében megérinti az embert, ösztönösen kerül szoros közelségbe emberi lélek és a Mindenható. „Sosem voltam hozzá olyan közel, mint akkor” – olvashatjuk, s ez a „földi”, valamint az „égi” – a testi és lelki – valóság létét is igazolja. Tapintatosan szól hozzá a lélek halhatatlanságának kérdéséhez.

Penckófer János