A hit

2003. május 30., 02:00 , 124. szám

Tanyájuk volt a Czapá­riak­nak a Tisza mellett, mintagazdaságot vezetett az agglegény fiú és Karolina, a vénkisasszony. Én már a városban ismertem meg őket, itt béreltek két kis szobát a szomszédunkban, miután a beszolgáltatásokkal és a kötelező államkölcsönökkel kifosztották, majd huszonnégy óra alatt kézipoggyásszal kiűzték őket a tanyáról.

1947-et írtunk. A kenyeret jegyre adták, tömegverekedéses sorban állások voltak, ha valami élelmiszert osztottak. Nem sok esélyük volt a túlélésre ezeknek a kinézésre is arisztokratikus, de viselkedésükben még kifinomultabb embereknek, ám jó az Isten, jót ád. Falusi asszonyok jelentek meg náluk egyre gyakrabban és többen mindenféle élelmiszerekkel teli táskákkal, szatyrokkal. Eleinte az emberi szánalom, jóság és segíteni akarás jeleit véltük felfedezni a látogatásokban. Sajnos tévedtünk: valójában Karolina kisasszonyból jósnő lett. Annak idején a birtokon játékból, szórakozásból kártyát vetett az ott dolgozóknak, cselédeknek. Ezek aztán kiűzetésük után is igényelték ezt a „szolgáltatást”. Bejártak hozzájuk, természetesen nem üres kézzel, elterjesztették a kisasszony hírét, így kialakult a klientúra.

Ilyen hiszékenyek voltak azokban a régi időkben az emberek, mondhatnám, de nem mondom, mert ha kinyitom a kárpátaljai újságokat, azokban hemzsegnek a hirdetések, amelyekben rontáslevételt, jövendőmondást, távgyógyítást, ördögűzést és hasonlókat ajánlanak a Kárpátok túloldaláról érkező, jövőbe, jelenbe és múltba látó hölgyek és urak. Aztán vannak helyi szakértők is. Reggelente egy valamikori gyári munkásnő ismerősöm lakása előtt várakoznak sokszor többen is. Megtudtam, hogy ő is jövendőmondó lett, és nagyon jól megy dolga.

Hát ilyen az ember: a hitetlenségénél csak a hiszékenysége nagyobb.

Tithli