„Sosem hittük, hogy meghalt, mindvégig reménykedtünk”

Vorohtán nyugszik a visszavárt férj és édesapa

Június 6-ai lapszámunkban egy kőrösmezői honvédre emlékezve közzétettük a második világháború idején a Tatár-hágó közelében, az Ivano-Fran­kivszk megyei Vorohtán eltemetett kárpátaljai magyar katonák névsorát. Néhány nappal később egy alsó­kerepeci hölgy kereste fel szerkesztőségünket, és kön­nyek között elmondta – hatvan év teljes bizonytalanság után ezen írásból szerzett tudomást édesapja, Szadvári Mihály életének utolsó állomásáról és végső nyughelyének hollétéről.

Történet a múltból. Szad­vári Mihály és Viktor Etelka 1939. augusztus 10-én kötött házasságot. A tehetős családból származó Mihály 19, a félárvaként nevelkedett Etelka 15 éves volt ekkor. Életüket az ifjú férj szüleinek tiltása ellenére kötötték egybe, mivel szerelmük nem ismert akadályokat.

Mihályt hamarosan sorkatonai szolgálatra vitték. Szoly­ván, Mátészalkán katonáskodott, a szolgálati idő leteltével azonban nem térhetett vissza családjához, hanem a frontra kellett mennie. Etelka időközben előbb egy fiú-, majd egy leánygyermeknek adott életet. Utoljára akkor látta hitvesét, amikor az 1944-ben a frontra indulva kapott két nap „búcsúzó” kimenőt. Akkor még nem tudták, hogy az elválás örökre szól...

– Nagyon nehezen éltem özvegy édesanyámmal és a két kicsi gyermekkel. Míg Mihály szol­­gálatos volt, gyakran jöttek a levelek, a frontról azonban csak elvétve kaptam egy-egy levelezőlapot. Az a pár sor tartotta bennem a lelket, abból tudtam, hogy még él – emlékszik vissza a 79 éves Etelka néni.

– Közeledett az aratás. Egyik gyermekem karon ülő, a másik pár hónapos csecsemő. Tudtam, ha nem kerül haza a gabonánk, télen valamennyien éhen halunk. Akkoriban jött egy rendelet, hogy aki családja egyetlen munkaképes eltartója, azt az aratás idejére hazaengedik a háborúból. Fogtam hát a két gyermeket és elindultam a falu első emberéhez, aki nem volt más, mint Mihály édesapja, Dercen és Alsókerepec bírója. Nem jártam szerencsével, apósom büszkeségből, dacból, bosszúból, vagy az ég tudja, milyen megfontolásból, nem írta alá a kérelmemet. Másét se nagyon, kivéve a falu akkori erdészéét, aki a fia segítsége nélkül is a legjobban élt a faluban.

Történt mindez 1944 nyarán. Szadvári Mihály 1944. szeptember 18-án halt meg a vorohtai katonai kórházban. A család semmilyen értesítőt nem kapott, és hatvan éven keresztül reménykedett abban, hogy a hegyivadász honvéd túlélte a háborút.

– Édesapám nagyon élelmes, lele­ményes fiatalember volt. Nem hittük, hogy meghalt, évekig bíztunk abban, hogy egyszer majd hazatér. Nehezen éltünk, inkább csak nyomorogtunk. Évek­kel később az apai nagyapánkat is elérte a végzet. Bár hű kommunista volt, a kegyetlen rendszer koncepciós perbe fogta. Huszonöt évet kapott. Nagybetegen tért haza, követelte, hogy vigyék elé a „Mihály gyerekeit”. Fogta a kezem, folytak a könnyei, de ahhoz már nem volt elég testi ereje, hogy szóban is bocsánatot kérjen – emlékszik unokája, Szadvári Mária.

Teltek az évek, a Szadvári gyerekek felnőttek, családot alapítottak. Ünnepekkor a sokat szenvedett Etelka néni köré ma már unokák, dédunokák gyűlnek. Gyakran emlegeti szerelmetes férjét, akivel csupán pár hónapig volt módja együtt élni. „Magam se tudtam, de már húszévesen özvegyasszony voltam. Keservesen neveltem a gyerekeket, de mindvégig úgy éreztem, nem vagyok egyedül, Mihály egyszer mindenképpen visszatér” – mondja.

„Ha ő maga nem is, de emléke visszatért hozzánk, amikor megláttuk a nevét az újságban, és megtudtuk, hogy tőlünk kétszáz kilométerre fedi az anyaföld. Mindenképpen elvisszük édesanyámat Vorohtára. És persze unokáit, dédunokáit is, hogy leróhassák kegyeletüket Szad­vári Mihály hegyivadász honvéd előtt” – tesz pontot a szomorú, mégis szép történet végére Mária.

Popovics Zsuzsanna