Kacsur András: Azután felmegy a függöny, ott ül a közönség…

Isten éltesse!

2003. augusztus 29., 02:00 , 137. szám

Augusztus végén ünnepli születésnapját Kacsur András, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház színművésze. Nyári szabadságát megzavarva, ennek alkalmából kérdeztük színházról, hivatásról.

– Ifjúkorában az egyházi pályával kacérkodott, miért lett mégis színész? Hogyan lehet ezt a két területet összeegyeztetni?

– Nem kacérkodtam vele, hanem nagyon is komolyan gondoltam, csak így utólag tűnik kacérkodásnak a dolog. A kettőt nem kellett összeegyeztetni, mert egymástól függetlenek, ráadásul az egyik megelőzte a másikat. Előbb volt a papi pálya, a ferences rend állt a szívemhez legközelebb. Egyébként szerettem énekelgetni, verset olvasni, így amikor a beregszászi színház felvételt hirdetett, megragadtam az alkalmat.

– Sokak számára evidencia manapság, hogy Magyarországra költöznek, Ön mégis itt próbál meg egzisztálni. Miért?

– Kicsi színészpalántának tartom magam, aki, azt hiszem, nagyon eltévedne a nagyvilágban, ha csak úgy nekivágna. Hivatásomból kifolyólag már nagyon régóta járom több-kevesebb rendszerességgel Magyar­országot, és sokan kérdezték már, miért nem maradok kint. Azt szoktam válaszolni, hogy hazám nincs, az „ott” van, de ez „itt” a szülőföldem, amit szeretek, Magyarországon viszont idegen vagyok.

– Pályafutása során mi jelentette a legnagyobb kihívást?

– Világéletemben arra vágytam, hogy változatos legyen a hétfő, a kedd, a szerda, és így tovább, s ez így be is jött, azt hiszem. Kicsit kívülállóként nézve a dolgokat, ha ennél változatosabb lenne az életem, abba már belehalnék. Minden darab előkészülete más-más helyszínen zajlik, más környezetben, mind más, mind érdekes. A legnagyobb kihívást számomra Lipitlotty szerepe jelentette Csokonai Karnyó­né­jában; egyrészt a rendezőnek, másrészt az „öregeknek”, azaz tapasztalt színésztársaimnak kell megfelelnem.

– A Karnyónéban Lipitlotty szerepét Eperjes Károllyal játssza felváltva. Milyen érzéssel tölti el, hogy a magyar színjátszás egyik legnagyobb élő alakjához hasonlítják?

– A darabot Beregszászban kezdtük próbálni, és itt volt maga Eperjes művész úr is. Figyeltem, csodáltam, irigyeltem. Amikor átvettem a szerepet, egy kicsit más lett a dolog: beleléptem ugyanabba a hideg vízbe, amiben ő szokott tocsogni az előadás közben, más szemszögből láttam azt a munkát, amit ő végzett. Amikor egy hozzá hasonló híres emberrel találkozunk, először meghökkenünk, aztán belemérjük a térbe, hogy ő is csak egy hatvan magas, és nem is olyan vállas, ha leveszi a zakóját. Végül, mikor együtt dolgozunk, számomra az válik nyilvánvalóvá elsősorban, hogy milyen ember, s ez a lényeg, ebből lehet sokat tanulni.

– Megadatott Önnek, hogy színésztársaival együtt szerepeljen a budapesti Nemzeti Színházban, a Vidnyánszky Attila által rendezett Bánk bán előadásban. Milyen érzés a nemzet első számú színpadán állni?

– Óriási élmény, ha kiáll az ember a színpadra: hatalmas, szép, nagyon széles, mély és magas, tele van a legkorszerűbb berendezésekkel. Először persze be kellett laknunk. A premier előtt két hónapig dolgoztunk ott, így volt időnk megszokni. Eleinte idegen volt, néha eltévedt az ember abban a hatalmas színházban, végül megszoktam, az is csak színház. Persze egészen más érzés, amikor azután felmegy a függöny, ott ül a közönség…

Ferenczi Katalin