Aki még a Monarchia idején született

Isten éltesse Ilonka nénit a 100. születésnapján!

Mezőkaszony legidősebb polgára özvegy Daróczi Józsefné Bimba Ilona. Ilonka néni a múlt század elején született itt, Mezőka­szonyban. Kora ellenére hibátlanul idézi fel a település történetét, sorolja egykori előkelőségeit és azok birtokait. A száz esztendő alatt egyetlenegyszer sem volt kórházban, ha néha meg is fázott, 1-2 napnál tovább sohasem betegeskedett. Két gyereke: lánya, Margit, és fia, József, boldogan viselik gond­ját, és a négy unokával, hat dédunokával, valamint a család többi tagjával együtt készülnek hálát adni az Istennek, hogy együtt lehetnek ezen a kerek évfordulón.

Ilonka néni 1903. szeptember 18-án született Mezőka­szonyban.

– Már a szüleim és dédszü­leim is itt éltek az egykori mezővárosban – mondja. – A hegy akkor tele volt szőlővel, apám, nagyapám vincellérek voltak, úgyhogy a szőlő megmunkálásával, termelésével és feldolgozásával teltek napjaink.

– Az ősi családi porta sem itt volt, hanem a településközponthoz közeli dombon – segít az emlékezésben Ilonka néni fia, Józsi bácsi, aki már ugyancsak elmúlt hetvenéves.

Ilonka néni legszívesebben a gyermekkorára emlékezik, amely még a Monarchia idejére esett, s amikor, mint mondja, a magyar gyerekek még együtt játszottak békességben, barátságban a zsidó gyerekekkel. Pontosan emlékszik, hogy melyik házban ki lakott és mivel fog­lalkozott.

– Az udvarunk kővel volt kirakva és rózsákkal volt tele a kert, melyeket apám oltogatott. Még nemrégiben is elmentem megnézni, hogy áll-e még a házunk, és láttam, hogy a rózsabokrok még mindig megvannak.

– A templom közelében voltak a református iskola felső osztályai, ahol Kovács Gábor tanító úr okított bennünket. A számtan- és írásórák mellett illemtan- és táncórák is voltak. A szünetekben kiültünk a fák alá és énekeltünk. Nagyon szerettünk nótázgatni, táncolni. Amikor aztán már nagyobb lányok voltunk, jártunk bálokba is.

Abban az időben minden más volt, sóhajt fel.

– Kicsik, de takarosak voltak a házak, és mindenünk megvolt, ami kellett. Tisz­taság, rend volt mindenütt a városban, a hegy tele volt szőlővel, pincékkel. Nagy szeretetben, békességben éltünk a nagyurakkal is. Most már másak az emberek, műveltebbek, hatalmas házakat építenek, a hegy pedig kopár…

Világéletében szeretett nótázni.

– Nagy nótafa voltam. Ilyenkor ősszel készülődtünk a lekvár-főzéshez. Jártunk szilvát szedni, aztán magoltuk és késő estig főztük, kavartuk a lekvárt, közben pedig daloltunk. Majd jött a szüret, s a hegyoldal hangos volt a nótánktól, amikor szedtük a szőlőt. Most is készülünk a lekvárfőzésre és a szüretre. Tavaly még a szomszédban is voltam szüretelni, mert ők is voltak nekünk segíteni...

Ilonka néni ma is aktív, tudjuk meg gyermekeitől. Már hajnali öt órakor felkel, végigjárja a gazdaságot, megnézi, hogy minden rendben van-e, s napközben is feljön a kertbe és megnézi, hogyan dolgozunk. A legjobban söprögetni szeret – árulja el Ilonka néni menye, Borbála. Sem a rádiót, sem a TV-műsorokat nem kedveli. Ebéd után ismételten végigjárja a portát, és ha mindent rendben talál, söprögetnivalót sem lát, akkor kicsit leül beszélgetni, emlékezni. Este, vacsora után visszavonul a szobájába és elmondja a szokásos imákat. Gyerekkorától nagyon vallásos, s most sem feledkezik meg a nap végén hálát adni az Úrnak.

Mi a hosszú élet titka? Kérdésemet az idős hölgy jól érti, elmosolyodik, majd így válaszol: – A mozgás. Gyermekkoromban is csintalan voltam, és most sem tudok nyugodtan ülni, mikor annyi a munka.

Váradi Natália