Kovács Vilmos: Őszi elégia

2003. október 3., 02:00 , 142. szám

Hull a vadgesztenye.

Barna és meztelen,

mint vetkőző lányok

nyári ruhából kifeslő teste.

Egy fruska gondolat ül mellém nesztelen.

Megnézzük egymást. Ő hallgat, én várok.

Megérinti arcom hajával az este.

 

Hull a vadgesztenye.

A beton szalagon apró morzejelek.

Vajon mit üzenhet az ősz a télnek?

Hogy a díszfa-élet

meddő és esztelen?

Csodálkozva néz rám egy ismerős gyerek.

Lehajtom fejem, felnézni nem merek.

 

Hull a vadgesztenye.

Ülök és hallgatom, hogy kopog a járda.

Ülök s latolgatom, vajon mit vesztene

a világ, ha mindent elölről kezdene?

Millió év múlva milyen utat járna?

Hull a vadgesztenye, hull, s kopog a járda.

 

Hull a vadgesztenye.

Vajon hogy vesznek el

a nyomtalan űrben más messzi világok?

Elér-e még hozzánk,

s vesszük-e még hasznát,

mit pusztuló elméjük utolszor kiáltott?

A tömegsírokon nyílnak a virágok.

 

Hull a vadgesztenye.

Sohasem lesz tele

a szalag, sosem lesz kész az az üzenet.

S mégis, ha felnézek a csillag-világra –

mintha csak utolszor, már én is üzenek.

Hull a vadgesztenye, hull, s kopog a járda.

 

Kárpátalja híres költője, a beregszászi járási Gáton született Kovács Vilmos verse egy évszakhoz fűződő hangulatból nyit messzi távlatot. Ahogy a címe is jelzi, elégikus a hangulata – tehát bánatos, borongó. Az ősz valóban kiváló alapjául szolgál ennek az érzelemvilágnak, hiszen az arra fogékony emberekben ez az évszak az elmúlást idézi fel. De Kovács Vilmos nem ennek leírásánál marad, ő valami távlatosabb értelmet keres, azt kérdezi: „Vajon mit üzenhet az ősz a télnek? / Hogy a díszfa-élet / meddő és esztelen?” A szimbólumok, a jelképek között itt a díszfa-élet a hangsúlyos, annak mélyebb jelentése felé tereli figyelmünket a szerző.

A szüntelenül kopogó gesztenyéket olyan morzejeleknek, tehát rövid s hosszú hangjelekből összeálló titkos üzeneteknek érzékeli, amelyeket Valahol Valaki meg tud fejteni. Ilyen hangjel párhuzamaként érzi meg hirtelen azt a csillag-világot fürkésző tekintetet, amely majd testének hullásával szintén üzenetté válik. Ezért nem mindegy, hogy csak önmagunkért díszelgünk életünkben, hogy díszfa-élet-e a mienk, vagy valami más is...

Penckófer János