Volt egyszer egy kis magyar válogatott

Nagyszőlősről a köztársasági döntőbe jutottak

A nagyszőlősi labdarúgás háború utáni történetének kimagasló időszaka volt az ötvenes évek közepe.1957-ben a nagyszőlősi Burevesztnyik volt megyénk legjobb csapata.

1956-ban a Bure­vesztnyik nevű munkásokból és diákokból álló amatőr csapat a megyei bajnokság után megnyerte a nyugat-ukrajnai zóna döntőjét is, így bekerült a köztársasági döntőbe. A rá következő évben Kárpátalján kiírtak egy kupát a moszkvai Világifjúsági Találkozó tiszteletére, amit szintén a nagyszőlősiek nyertek, és fődíjként egy hetet tölthettek Moszkvában, a VIT-en. Akkori emlékeiről Vass Bálintot (becenevén Babát), a negyvenhat évvel ezelőtt méltán híres Burevesztnyik kapusát kérdeztük.

– Ki volt az edzőjük, és kik játszottak akkoriban a csapatban?

– Az edzőnk Gacs Sándor –sajnos már meghalt –, a csapat vezetője pedig Dudás József és Komjáti Zoltán volt. A játékosokat helyi és környékbeli munkásokból, diákokból verbuválták.

– Milyen feltételeket biztosítottak akkor önöknek itt, Nagyszőlősön, hogy el tudtak jutni a köztársasági döntőig?

– Fizetést nem, legfeljebb egy-egy sört kaptunk a győztes meccsek után. Teherautó-platón utaztunk sokszor Csernovciba és Lembergbe is, mert akkoriban kevés volt még az autóbusz. Nem volt fűtött edzőtermünk sem, viszont nagy szívvel játszott a társaság. Valódi, rámenős futballisták voltak a fiúk, mindent beleadtak a pályán. Ennek köszönhetően a nyugat-ukrajnai körzetben megnyertük a bajnokságot. Annyira megszoktuk a hazai kisebb pályát, hogy itthon verhetetlenek voltunk. A kagyi­jevkai köztársasági döntőben több meccset is nyertünk, de a szovjet első ligába nem mi, hanem a hazaiak kerültek be. Emlékszem, a mi időnkben –1956-ban – játszott Moszkvában a magyar aranycsapat a Szovjetunió válogatottja ellen. Bár az akkori viszonyok között nem győzhettek, mégis mindenki tudta, hogy Puskásék a legjobbak a világon. A mi csapatunk is főleg magyar fiúkból állt, ezért viccesen kis magyar válogatottnak neveztük egymás közt a Bure­vesztnyiket.

– A sikeres 1956-os idényt követően, 1957-ben voltak egyáltalán olyan csapatok Kárpátalján, melyek megnehezíthették az önök számára a VIT-kupa megnyerését?

– Természetesen. Sok erős csapat volt akkoriban, például az ungvári Szpartak és a munkácsiak, de végül a döntőt Akna­szla­tinán a helyi bányászcsapat ellen játszottuk. Nagyon tehetségesek voltak akkor a szlatinaiak is, mindenki arra számított, hogy ők nyernek. Később kiderült, a már előre kitöltött beutalókat ki kellett javítani a mi nevünkre, mert a várakozással ellentétben saját pályájukon sem tudtak legyűrni minket, 3-1-re nyertünk.

– Sok szurkolójuk volt a városban akkoriban?

– Az ötvenes években nagyon népszerű volt a labdarúgás mindenütt, így nálunk, Nagyszőlősön is. Ha játszottunk, a pálya körül nem volt szabad hely, olyan sokan jártak ki a meccsre. Egészen más ma a foci hangulata, csak páran lézengenek a lelátókon, ha a helyi Nagyszőlős FC játszik. Sajnos ma már nem érdekli az embereket a vidéki vagy kispályás futball, inkább tévében nézik a nagy nemzetközi sztárcsapatokat.

– Hogy érezték magukat a moszkvai VIT-en?

– Nagyon örültünk, hogy eljuthattunk oda, maradandó élményt jelentett akkoriban egy ilyen esemény. Az ott töltött négy nap gyorsan eltelt, ismerkedtünk a várossal, esténként pedig nemzetközi futballmeccseket is láthattunk.

– Hogyan alakult egykori játékostársai sorsa? Szoktak találkozni?

– Sajnos sokan meghaltak már közülünk, mint az említett Gacs Sándor, az edzőnk, de nem él már Dorogi, Mindák, Beláninec és Ferenci sem. Akik élnek, azokat is szanaszét sodorta az élet a nagyvilágban; van, aki Ungváron, Munkácson, van, aki Oroszországban telepedett le, többen Magyarországra költöztek. Nehéz lenne összegyűlnünk egy nagy találkozóra, de remélem, egyszer még sikerül!

Badó Zsolt