Minden faluban láger volt

A frontról hadifogságba, onnan lágerbe került

Barkaszi Zoltán 1922. október 13-án született Szer­nyén. Harcolt a magyar hadseregben, fogságba esett, majd az Urálba vitték mint hadifoglyot, ahol előbb bányászként, majd tolmácsként „ismerkedett” a kommunista diktatúra lágereinek világával.

– 1943-ban soroztak be katonának, a kiképzés során Rahón, Fenyvesvölgyön is megfordultam. Végül az 1-es utászoknál, Máramarosszigeten kötöttem ki, ahol elkezdtem a tisztes iskolát, de befejezni már nem volt időm, kivezényelték az alakulatunkat a frontra.

– Amikor odaértünk, már Kolozsvár mellett folytak a harcok. Folyamatosan vonultunk vissza, fejetlenség jellemezte ekkor már a magyar hadvezetést. Aknákat szedtünk fel és raktunk le. Sok ott is maradt, mert arra már nem volt időnk, hogy felszedjük.

– Lassan széthullott az egész magyar sereg. Miskolcon már egyesítették az alakulatunkat az 57-es és 6-os bajai utászokkal, így háromból lett egy utászalakulat, persze később az is szétesett. Sokan meghaltak, de még többen megszöktek a zűrzavarban. Akkor aztán folyamatos harcok közepette vonultunk vissza Dob­si­nán keresztül Besztercebányának, majd megindultunk Győr felé. A legnagyobb veszteségek a medvei Duna-hídon történő átkelésnél érték az alakulatunkat a folyamatos bombázás miatt. Győrtől délre húzódtunk vissza a műúton Kapuvárig, majd Rábata­má­sinál megállapodtunk. De már akkor a csapat annyira szét volt verve, hogy komoly ellenállást nem tudott kifejteni; főleg idősebb tartalékosokból állt, a sorkatonák akkorra vagy meghaltak vagy megszöktek.

– Amikor elértük az osztrák határt, azt mondtam, én sehova tovább nem megyek. Miért mennék Ausztriába meghalni? Több bajtársammal együtt elbújtunk a hansági mocsárvilágban, majd amikor áthaladt rajtunk a front, elindultunk vissza Rá­batamásiba. Korábban ugyanis ott voltam elszállásolva Kiss Imre helyi lakosnál, akinek a fia Pécs környékén halt hősi halált. Kis­séknél nagy volt a gazdaság, segítettem nekik, és nagyon megkedveltek, de a honvágy húzott hazafelé.

– Elindultam hát 1945. március 28-án a katonaruhámban hazafelé. Amikor kiértem a győri műútra, ott már lehettünk vagy ötezren olasz, magyar és német katonák vegyesen. Egyszer csak elénk állt egy orosz tiszt – úgy néztem, pod­pol­kovnyik (alezredes – a szerk.) lehetett –, arra kért minket, hogy álljunk ötös sorba, hadd tudja megszámolni, hányan vagyunk. Azt ígérte, hogy kapunk igazolványt, amivel hazamehetünk, de rövidesen azt vettük észre, hogy foglyok lettünk, és géppisztolyosok vigyáznak ránk.

– Csak május másodikán vagoníroztak be bennünket, és elindultunk Románia felé. A Bukarest közelében lévő Romnicul Sa­ratban megfürösztöttek minket és továbbszállítottak a zsúfolt marhavago­nokban – vagononként 40 embert – Galatin keresztül egészen a Középső-Uralba, Krasznouralszk nevű bányavárosig, ahová június 4-én érkeztünk meg. Az egy hónapos vonatozás során nagyon sokan meghaltak. Kevés ennivalót adtak, csak zabkását és sós halat, s napokon keresztül nem kaptunk vizet. Olyan zsúfoltak voltak a vagonok, hogy még lefeküdni sem volt hely. Amikor megérkeztünk, annyi erőnk sem volt, hogy átlépjük a vasúti síneket.

– A krasznouralszki fogolytáborban a maradék értéktárgyainkat is elszedték. Elvették a meleg ruháinkat, aztán megcsináltatták velünk a barakkok berendezését, a deszkapriccseket. Itt fordult velem elő, hogy kézzel tömtem a papírpénzt (pengőt) zsákokba, az aprót pedig lapáttal raktam, persze ezt mind a hadifoglyoktól kobozták el a motozások során.

– Mielőtt munkára osztottak be bennünket, egészségügyi vizsgálaton estünk át. A vizsgálat annyiból állt, hogy meztelenre vetkőztették a foglyokat, és mindenkinek belecsíptek a fenekébe. Ha kemény volt, azt mondták, első kategória, ez a bányába való, ha puhább volt, föld feletti munkára küldték, a harmadosztályúakat OK-soknak nevezték, ők csak a tábor területén dolgoztak.

– Mélyművelésű vasércbányák voltak ott, 210 méter mélyen volt a legveszélyesebb, mivel nagyon nagy volt a forróság. Feljebb már elviselhetőbb volt a levegő hőmérséklete. De a legrosszabb az volt, hogy kimelegedve jöttünk fel a bányából, a hideg, gyéren fűtött barakkokban nagyon gyorsan megfáztunk, hisz télen a mínusz 50 oC hideg is gyakran előfordult.

– A koszt nagyon gyenge volt, emiatt és a hideg miatt haltak meg sokan közülünk. Csak az kapott 80 dkg kenyeret, aki a bányában dolgozott, nekik is legalább 130 vagy 140%-ra kellett teljesíteniük a tervet, hogy ezt megkapják. Emiatt aztán állandóan éhesek voltunk. Huncutok voltak a tábor vezetői. Amikor odaérkeztünk, egy műszaknak a napi normája 19 csille volt, azt könnyedén meg tudtuk csinálni. De amikor látták ezt, fokozatosan 51 csillére emelték a napi tervet, s persze azt mindenkor teljesíteni kellett, ha enni akartunk.

– Volt olyan, aki megszökött – a másfél év alatt 10-15-en –, de nem jutott messzire, mert ott, az Urál ázsiai oldalán minden faluban láger volt. Azokat, akik megszöktek, már nem láttuk viszont. Igaz, kihirdették, hogy hol és mikor fogták el őket, de sohasem tértek vissza.

– Nekem szerencsém volt, mert egy idő után kiválasztottak tolmácsnak, így bekerültem az irodába, ahol több kenyeret és cukrot is kaptam. Nemcsak én, hanem egyik falubelim is ennek köszönheti az életét.

– Másfél év után, 1946. december 14-én az elsők között engedtek haza, de csak december 27-ére érkeztem meg Szernyére. Azóta itthon élek és dolgozom, de gyakran eszembe jutnak azok az idők.

Badó Zsolt