„Mindenkinek csak jót kívánnék és tisztánlátást, józan gondolkodást”

Isten éltesse!

2003. október 24., 02:00 , 145. szám

Czébely Lajos közel harminc éve tanít magyar nyelvet és irodalmat. Emellett elismert honismereti kutató, helytörténész és kiváló orgonajátékos is. A tanár úr októberben ünnepli 52. születésnapját.

– Milyen emlékeket őriz gyermekkoráról?

– Nehéz, szűkös évek jártak akkoriban Visken. Édesapám 1947-ben tért haza a szibériai hadifogságból, a rokonság is épphogy magához jött a kollektivizálás, a „háromnapos robot” szenvedései után. Vidám fiúcska voltam, sokat szórakoztattam a szomszédokat, szerettem beszélgetni, ismerkedni a világgal. Ötéves koromban unokanővérem rendszeresen felolvasott Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regényéből. Ültem a konyhaasztalnál, és csodálattal hallgattam. Később magam olvastam a barátaimnak, rendszerint a zsindelytetős ólpadlások illatos szénájában hasalva. Előbb ponyvaregényeket, majd a világirodalom klasszikusait. Nagynénémtől később megkaptam a háromkötetes irodalmi lexikont, amit igen sokat forgattam. Főbb szócikkeire ma is emlékszem. Ennek a tudásnak középiskolásként, egyetemistaként is nagy hasznát vettem.

– Honnan ered a szülőföld, a szülőhely iránti vonzalom, szeretet? Mi indította arra, hogy megírja a Visk történetét bemutató monográfiát?

– Kisgyermekként a családi összejöveteleken sokat hallgattam a lágerek, hadifogolytáborok túlélőinek történeteit. Később derült ki, hogy a hallottak igencsak mély nyomot hagytak bennem. Egyetemistaként, Viskről „elkerült” frissdiplomásként hosszú ideig nem éreztem honvágyat. 21 évig tanítottam a Beregszászi járásban, és az utolsó években egyre inkább hiányzott Visk, az itt élő emberek, ez a táj… Lassan gyűjtögetni kezdtem az iskolára, a helyi református egyházra, a település történetére vonatkozó dokumentumokat, adatokat. Ebből akkora anyag lett, hogy nem is fért bele egyetlen könyvbe. Nyáron a történelmi vonatkozású rész monográfiája látott napvilágot.

– Egyéb munka, elfoglaltság?

– Jelenleg a 11. osztályos magyar irodalomkönyv összeállításán dolgozom. Azt hiszem, ha több szabadidőm lenne, akkor is ezzel foglalkoznék. Illetve, talán több időt szentelnék az orgonajátéknak. Egykor édesapám volt a helyi református gyülekezet kántora, s nemcsak a templomban, de itthon is sokat játszott a családi harmóniumon. Most én látom el a kántori feladatokat, és játszom az orgonán a vasárnapi istentiszteleteken.

– Mit kívánna, ha találkozna egy jó tündérrel?

– Csak jót kívánnék mindenkinek; és tisztánlátást, józan gondolkodást, hogy az emberek ne térjenek le az eddig járt igaz útról.

Váradi Natália