Attól vagyok boldog, hogy segíthetek

Laci bácsi története

2003. december 5., 01:00 , 151. szám

Érdekes dologra lettem figyelmes a Tiszapé­ter­fal­vai Református Líceumban november 21-én tartott szalagavató ünnepségen. Kinéztem a tornaterem ablakán, és egy ősz szakállú bácsit láttam ásóval a kezében dolgozni a kertben. Mikor megkérdeztem, ki lehet, kiderült, hogy Magyarországról érkezett, Dancs­házy Lászlónak hívják, s 80 éves. Kíváncsi voltam, hogy egy anyaországból érkezett vendég miért dolgozik a kertben, amikor a gimnázium életében oly jelentős eseményt ünnepelnek idebenn. Mint kiderült, felettébb érdekes történet fűződik az idős úrhoz.

– Ideiglenesen ezen a sárgolyón élek, végleges otthonom az Istennél lesz – mondja. – Egyelőre Budapesten és Berettyó­szent­mártonban lakom, ahol van egy kis telek, amit rám bízott a Jóisten. De ide is eljárok, mivel szülőhazámnak tekintem ezt a vidéket. Édesapám, Dancsházy Sándor itt, Tekeházán volt református pap 1916-tól 1925-ig. Magam is református keresztyénnek igyekszem lenni, nemzetiségem magyar, amit igyekszem tartani, és azért is vagyok itt, mert itt is református magyarok élnek. A foglalkozásomat, képesítésemet tekintve kertészdoktor vagyok, beosztásomat nézve paraszt, bár agrármérnök-tanár voltam 25 évig Nagykátán, a kertészeti szakközépiskolában.

– Hogy került ki a családjuk Magyarországra?

– Édesapám egyébként Biharban született és pályázat útján került ide, de később elzavarták a csehek. Nagy bűne, hogy református, magyar és pap is volt egyben. Ezt már nem bírta lenyelni az akkori csehszlovák kormány. Még az ebédet sem tudták meg­enni, engem mint pici gyermeket karjukra ültettek, s a legfontosabb iratokkal elmenekültünk. A kapcsolatot persze még sokáig tartottuk. Édesapám még 1964-ben is levelezett az itteni hívekkel. Megmaradt egy levél, amelyben édesapám egy 1941-ben készült családi fotót is ajándékozott egy itteni barátjának. A kép hátoldalán az áll, hogy „Az együtt töltött szép idők emlékére”, tehát a szüleim nagyon jól érezhették itt magukat. A 70-es években voltam már Tekeházán, de akkor csak a templom ajtaján kukucskálhattam be. Mikor idén nyáron eljutottam Tekeházára, s volt, aki emlékezett a szüleimre, majd ideadták ezt a fotót is, elsírtam magam.

– Hogyan került ismét Kárpátaljára?

– Nyáron a pasaréti református egyház fiataljai eljöttek ide, Ti­vadarfalvára az új líceumi kollégiumot építeni, s én a segítségükkel jutottam el Tekeházára. Itt megismerkedtem Seres János tiszteletes úrral, és azóta minden hónapban eljövök, hogy segítsek, amivel tudok. Jelenleg éppen almafákat ültetünk a gimnázium részére, hogy ezeknek a fiataloknak legyen mit csemegézniük, mert ha elkezdenek teremni, akkor egy jól gondozott almafa egy ember évi szükségleteit biztosítja.

– Hogy érzi itt magát?

– Boldogan. Attól vagyok boldog, hogy segíthetek, átadhatom tapasztalataimat szakmailag és hitbelileg.

Laci bácsi szorgalmas segítője a kertben a nevetlenfalui Máté János volt, akitől megtudtuk, hogy ha az idő engedi, még idén majdnem 600 holland gyümölcsfát fognak elültetni arra a 25 ár földre, ami nemrég kerülhetett a líceum tulajdonába. Ez Laci bácsi szerint néhány év múlva 600 ember évi almaszükségletét biztosítja majd, s egy modern sövénygyümölcsös gazdagítja így idővel a líceum kertjét.

Mikor elköszöntem beszélgetőtársamtól: „a viszontlátásra”, így válaszolt: „Minden hónapban eljövök”…

ferenczi