Aki Horthy Miklósra is vigyázott

Andrejcsák Zoltán ejtőernyősként szolgált a háborúban

2003. december 12., 01:00 , 152. szám

1942-ben leventeoktatója hatására önként jelentkezett ejtőernyősnek a palágy­komoróci Andrej­csák Zoltán János. A történelem és jósze­ren­cséje kalandos utakon, a keleti fronton, a budai váron, hadifogolytáboron és a Donbászon keresztül vezérelte végül haza négy évvel később.

Az egészségügyi vizsgálat után Pápára, az ottani ejtőernyős alakulathoz került. A három hónapos alapkiképzést követően a tisztesiskolában folytatta tanulmányait. Az ejtőernyősök elit katonák voltak az akkori magyar hadseregben, minimum négy polgárival kellett rendelkeznie a megfelelő fizikai adottságokon kívül annak, aki oda akart kerülni.

– 1944 nyarán vittek minket először vonattal a frontra, a lengyel határra. Oda még utánam jött apám, hozta a nagy kenyeret, szalonnát; azt mondta, hogy itt csendesség van, nyugalom. De bizony nemsokára jött az első három orosz rota (század – a szerk.), és Mizunka, illetve Bianca környékén harcba keveredtünk velük.

A frontról később a fővárosba került.

– Sokunkat kiválasztottak újonckiképzőnek, azt mondták, visszamegyünk Pápára. Persze az egészből nem lett semmi. Előbb a soroksári iskolába szállítottak minket, majd október elején Budapestre rendelték az egységünket, ahol a rajommal a Széchenyi Lánchíd budai hídfőjénél, később pedig a várban vigyáztunk Horthy Miklós kormányzóra. Ott, a budai várban éltem át a nyilas puccsot 1944. október 15-én. Két német Tigris tank betört a várudvarba, óriási volt a zűrzavar, egymást lőtték még a magyarok is. Végül Horthy kiáltotta oda, hogy tüzet szüntess! Fekete ruhában volt és megadta magát a németeknek. Két német tiszt kísérte le a lépcsőn a Lánchíd budai híd­főjéhez, majd beült egy páncélautóba. Horthy testőreit mind hozzánk osztották be, hogy képezzük ki őket ejtőernyősnek. Egyforma, magas emberek voltak. Mielőtt továbbmehettünk volna, egy tizenkettedik kerületi kaszárnyába kísértek minket a németek, ahol felesküdtünk Szá­lasi Fe­rencre. Ekkor már óriási volt a zűrzavar, nyilas karszalagos katonák sárga csillaggal meg­jelölt zsidókat kísértek az utcákon; sok tiszt és katona tagadta meg az eskütételt, őket a hungaristák kivégezték. Az utak mellett a fákra meg a lámpa­oszlopokra kötötték fel azokat, akik nem működtek együtt velük. Sok katona megengedte, hogy a karjába égessék a nyilas jelet. Később a fogságban őket kivá­logatták, sorsuk szörnyű véget ért. Budáról Isa­szegre vitték az alakulatunkat és a hozzánk beosztott testőröket, de kiképzésre már nem volt időnk, odaért a front, és bevetettek bennünket.

Az újabb harcok, az összeomlás napjai következtek.

– Jöttek aztán az oroszok autókkal, azt kiabálták magyarul: „Magyarok, adjátok meg maga­tokat, semmi bántódásotok nem lesz!”, de persze óriási túlerőben voltak. Mi egy kis bunkert alakítottunk ki a hegy alatt, s tűzharcot vívtunk az előrenyomuló oroszokkal. Egy idő után azonban túl közel kerültek. Az első nyeles kézigránátot még sikerült kidobnom a bunkerből, de a második már felrobbant. Az embereim nagy része megsebesült, nekem is szétvágta az államat egy repesz. Bár nem volt veszélyes a sebem, nagyon erősen vérzett. Nem tehettünk mást, megadtuk magunkat. Rögtön elvették a fegyveremet, meg az órámat, de a rohamkésem meg egy pisztoly nálam maradt. Ordítottak, ütöttek minket, de örülhettünk, hogy nem öltek meg, mert különben az ejtőernyősökkel nagyon kegyetlenül bántak. Az volt a szerencsém, hogy beszéltem ukránul, a tisztnek pedig szüksége volt tolmácsra. A szomszédban borospince volt, az oroszok baltával kiütötték a hordók oldalát és ittak, de annyit, hogy éjszaka a fogságba esett katonák nagy része megszökött. Én maradtam, úgy gondoltam, Palágy­ko­mo­rócra semmiképp nem tudok eljutni Isaszegről.

Az otthon helyett azonban a láger következett.

– Móron tehervagonokba zsúfoltak minket, és a romániai Fok­sániban lévő gyűjtőlágerbe vittek. Ott szakácsnak jelentkeztem, így mindig volt mit ennem, sőt se­gíteni is tudtam azoknak az ismerőseimnek, akikkel ott találkoztam. Később Kostan­cából hajóval vittek minket a Donbász-vidékre, ahol szörnyű helyzetben voltak az emberek: bányákban dolgoztak, de nem adtak nekik enni. Éjjel sírva vitték ki a halottaikat a barakkokból. Nekem a nyelvtudásom miatt megint szerencsém volt, tolmácsként volt rám szükségük. Később beszerző is lettem, emiatt az őrökkel és a tábor vezetőivel laktam egy helyen, velük is étkeztem.

Hosszú hónapokig kellett várni a hazatérésre.

– Haza csak 1946 novemberében engedtek. Akkor még átmehettem Dobóruszkára, meglátogattam a nagyszüleimet, de utána lezárták a határt, és soha többé nem láthattam őket. Olyan új határ jött itt létre – minden előzmény nélkül – Palágy­ko­moróc mellett, amit korábban el sem tudtunk volna képzelni. Egy új országban, a szomszédos településektől elvágva találtuk magunkat, de még mindig jobban jártunk, mint a kisszelmenciek, hisz az ő falujukat kettévágta a határ.

Badó Zsolt