Ady Endre: Boldog új évet

Ezúttal sírva, szépen

Forgok meg lelkemnek régi

Gyermekes életében:

Boldog új évet kívánok.

Boldog új évet kívánok,

Mindenki tovább bírja

E rettenetet,

E szamárságot,

Mint szegény, mint bírom én, én,

Gyönyörködve,

Óh, én szegény

Lelki kémény,

Boldog új évet kívánok.

Ontom a füstjét

A szavaimnak,

Pólyálva és idegesen,

Be messze ringnak

Az én régi terveim,

Az én régi társaim is

De messze vannak.

Boldog új évet kívánok.

Új év Istene, tarts meg

Magamnak

S tarts meg mindenkit

A réginek,

Ha lehet:

Boldog új évet kívánok.

Ady Endre egész költészetét, gondolkodását áthatja az új fogalma. Nem program volt ez nála, nem egy magára vállalt terv, amelynek alapvető eleme lett volna – nem, ennél sokkal több volt ez. Ady a létezés feltételének tartotta a megújulást, és ezt egész munkásságával igazolta is.

A Boldog új évet című vers egy kicsit abban a hitben fogant, hogy a gyermek köszöntése az igazi köszöntés. Ezért is indul azzal, hogy „lelkének régi, gyermekes életében forog meg”, de aztán azonnal a „felnőtt” ember hangján, Ady jól ismert hangján folytatódik a köszöntés. Rettenetnek is meg szamárságnak is mondja az egész életet, és ezzel valójában az élet értelmének a felismerésére, illetve a felismerhetetlenségére utal. Szép jelkép az alkotó, az író ember számára a „lelki kémény”, amelyen az elégetett szavak füstjét ontja. A „régi tervek”, „régi társak” felemlegetése pedig az idő könyörtelen múlását, a magány fájdalmát is eszünkbe juttatja, de akkor is ötször hangzik el, hogy „boldog új évet kívánok”.

Penckófer János