Petőfi Sándor: Szörnyű idő...

Szörnyű idő, szörnyű idő!

S a szörnyűség mindegyre nő.

Talán az ég

Megesküvék,

Hogy a magyart kiirtja.

Minden tagunkból vérezünk,

Hogy is ne? Villog ellenünk

A fél világnak kardja.

És ott elől a háború

Csak a kisebb baj; szomorúbb,

Mi hátul áll,

A döghalál.

Be kijutott a részed

Isten csapásiból, ó hon,

Folyvást arat határidon

Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi?

Vagy fog maradni valaki,

Leírni e

Vad fekete

Időket a világnak?

S ha lesz ember, ki megmarad,

El tudja e gyászdolgokat

Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint

Megértük ezeket mi mind:

Akad-e majd,

Ki ennyi bajt

Higgyen, hogy ez történet?

És e beszédet nem veszi

Egy őrült, rémülésteli,

Zavart ész meséjének?

Petőfi Sándor utolsó – a huszonhatodik – születésnapján még bízott a szabadságharc győzelmében. 1849. január 1-jén, Debrecenben írt költeményében még azt írhatta, hogy „megérte ezt az évet is, megérte a magyar haza; a vészes égen elborult, de nem esett le csillaga”. Ám alig fél év múlva – amikor a Szörnyű idő... című versét írta: 1849. július 6-a és 17-e között – már egyértelmű, hogy nem hihette a győzelmet. Erről győz meg ez a vers. Sok minden egyéb között leginkább az a szívszorító benne, hogy a költő mintha sejtené, miféle utókor, miféle további sors vár a magyarságra.

Ahogy a hírmondóról gondolkodik, ahogy a „szörnyű idő” majdani hihetőségét felveti, még naivnak is mondható. Hisz ő még csak az „őrült, rémülésteli, zavart ész meséjének” a vádjáig jut el gondolatban. Hogyan is merülhetett volna föl benne, hogy Magyarország alig hetven év múlva területének kétharmadát, lakosságának pedig egyharmadát el fogja veszíteni. S hogyan is tudta volna elképzelni azt a majdani Magyarországot, amelynek népe kétfelé szakad, s egyik fele gyűlölni fogja a másikat. Mindkét fél „nem enged a negyvennyolcból”?

Penckófer János