2004. január 30.

2004. január 30., 09:00 , 159. szám

„Mondom néktek, hogy ez megigazultan ment haza, másképp, mint amaz.”

Ezen a vasárnapon egyházunk a farizeusokról és a vámosról szóló példabeszédet magyarázza. A két ember különböző társadalmi rétegbe tartozik, a farizeusok ismerten vallásos, túlbuzgó emberek, míg a vámosokban csupán a nyomorgatót látták.

E két különböző ember megy fel ugyanarra a helyre, a templomba, ugyanazzal a szándékkal. Imádkozni, melyben az a vágy rejlik, hogy Isten ítélete igaznak találja őket. A farizeus, mint a zsidók, állva imádkozik, magában, suttogva, anélkül, hogy túlozna az emberek előtt. Amit mond, legbenső magatartását árulja el. A zsidó ima mindenekelőtt hálaadás és dicséret, öndicséret. A többi ember ennek a ragyogó önarcképnek a sötét háttere. Az imában ő maga igaz, a többieket megveti.

A vámos megáll távolról, mert nem érdemli meg, hogy az „igazak” közé álljon. Szemeit nem meri Isten felé emelni, hisz vallja magáról, hogy ő bűnös. Imája szűkszavú: egy megszólítás „Isten”, egy kevés: „Irgalmazz nekem” és a beismerés, hogy bűnös. Helyzete reménytelen, hiszen a farizeusok tanítása szerint csak úgy remélhetett bocsánatot, ha visszaadta, amit igazságtalanul szerzett, egyötöddel megtetézve azt. Csak Isten irgalmában bízhatott.

Kicsoda igaz Isten ítélete szerint? A törvényt betartó, de csak önmagát igaznak valló farizeus vagy a bűnös, de bűneit megbánó vámos? Jézus megadja a maga ítéletét, amely természetesen ellentétes a hallgatóság ítéletével: „Én pedig mondom nektek. Ő Isten prófétája. Ítélete az Istené. Isten a vámost igaznak nyilvánítja, és az megigazulva megy haza.”

Vagyis azt az embert, aki önmagába veti bizalmát, Krisztus ítélete megalázza. Aki viszont megalázza magát, elismeri fogyatékosságát és kevesebbre becsüli magát másoknál, azt Jézus ítélete felmagasztalja.

Levcsenkó Róbert
salánki parochus