A jó legelő nagy érték (2.)
Az elmúlt három évben többször adódott alkalmam a legelők termőképességének vizsgálatára, az éves fűtermés megállapítására. Ennek alapján elmondható, hogy a falusi legelőkön hektáronként évente átlagosan 50-70 mázsa fűterméssel lehet számolni. Vagyis ilyen alacsony termés mellett egy tehén legelőterület-igénye jóval meghaladja az egy hektárt. A túlterhelés következtében a legelők állapota folyamatosan romlik, megfelelő gondoskodás, elegendő tápanyag-visszapótlás hiányában takarmánytermő szerepük megszűnhet.
Az évi 6-7 tonnás terméssel 25 kg nitrogént, 15 kg foszfort, 30 kg káliumot viszünk ki a talajból. Tápanyag-visszapótlás hiányában – jelenleg ennyinek felel meg talajaink tápanyagfeltáró képessége – ez határolja be a termés nagyságát. A nitrogén hiányában a füvek elhalt gyökérzetének humifikálódása leáll, ezek a talajban egy nemezszerű réteget képeznek, ami előbb-utóbb az értékes pázsitfüvek pusztulásához vezet. Mindezek alapján elmondható, hogy a falusi legelők műtrágyázása elodázhatatlanná vált, a hozam növelésének ez a leghatékonyabb eszköze.
Megyénk síkvidéki legelőin gyűjtött növény- és talajminták laboratóriumi vizsgálata alapján tanácsolható, hogy legelőink műtrágyázását a következők betartásával célszerű elvégezni: tavasszal, hóolvadás után, miután a tocsogókból is elszivárgott a víz, szórjunk ki függesztett, röptárcsás műtrágyaszóróval hektáronként 1,5-2,0 mázsa amofosz műtrágyát, június második felében és augusztus végén pedig fejtrágyaként még 100-100 kg ammónium-nitrátot. A műtrágyázás hatására a gyep termése egy év alatt 90-100 mázsával lesz több. Figyelembe véve a tej és a műtrágya árát, a tiszta nyereség hektáronként elérheti a 7-800 hrivnyát. Eközben a legeltetés korábban lesz megkezdhető, a műtrágyázott gyep jobban ellenáll a nyári szárazságnak.
A legelő legtermészetesebb trágyája a szerves trágya, amit a jószág a legeltetés és a deleltetés alkalmával hagy vissza. Fektetéssel – a delelőhely ésszerű változtatásával – a trágyát a legelőnek arra a részére rakjuk, ahol az a legjobban szükséges. Intenzív legelőhasználat mellett megnövekszik a trágyalepények okozta bujafoltok területcsökkentő hatása, ezért azokat célszerű még friss állapotban szétkenni.
A jó állapotú legelő a legteljesebb értékű takarmány a legelő jószág számára. Válogatva, mindig azt eszi, ami számára a legjobban megfelel. Azokat a növényeket, amelyeket az állat legelés közben elkerül, és a legelési ciklus után érintetlenül visszamaradnak, a legelő káros vagy gyomnövényeinek tekintjük. Irtásuk a legelőápolás elengedhetetlen része. Egy-egy ciklus után, ha mód van rá, kaszáljuk le a visszamaradó, később magot hozó gyomokat. A szórványosan előforduló, nagyobb évelő gyomokat a jószágot felügyelő pásztor botra szerelt irtóvassal (isztikével) irthatja.
A legelőgazdálkodás gyakorlatában sokszor előfordul, hogy a legelő teljesítőképessége nincs arányban a legelő jószág igényével. A túlterhelés akkor fordul elő, ha a létszámhoz képest kevés a fűtermés, vagy ha a gyep pihentetése nélkül állandóan folyik a legeltetés. Folyamatos túlerőltetés mellett valamennyi értékes gyepnövény elgyengül és végül elpusztul. A legelőterület szakaszolásakor időt hagyunk a növényeknek arra, hogy a gyep takarmányérték, mennyiség és minőség szempontjából a legmegfelelőbb fázisba kerüljön, emellett a sarjadzása is kellő mértékben biztosított. Tavasszal a szükséges csapadékmennyiség mellett ez 15, nyáron 25-30, ősszel 35-40 napot jelent. Az optimális használatbavétel időpontjában a hajtások csaknem teljesen levelekből állnak, a gyep magassága nem több, mint 15-18 cm. A jó legelő 1 hektárjára évi átlagban 2,5-3 tehenet képes eltartani.
Nemtörődömségből, az odafigyelés hiányából a legelőhasználat legnagyobb hibáját akkor követik el pásztoraink, amikor a csorda kora tavasztól késő őszig, reggeltől estig, jó és rossz időben egyaránt az egész legelőt járja. Ilyenkor amellett, hogy a fűtermés 20-25 %-a kárba vész, a talajszerkezet leromlik, a gyep kijáródik, elsilányodik, elöregszik. Ha rendelkeznénk elegendő legelőterülettel, ilyet akkor sem lenne szabad megengedni, amikor pedig ennek szűkében vagyunk, csak a szakaszos legeltetés jöhet szóba. Ennek lényege, hogy a jószág rendelkezésére álló legelő egész területét ne egyszerre használjuk, hanem részekre, szakaszokra osztva, meghatározott időközönként legeltessünk.
Minden más előnye mellett azért is több figyelmet érdemel a legelőgazdálkodás, mert a legelőn nevelt jószág sokkal életerősebb, betegségekkel szemben ellenállóbb, jobb az ivarzása, jobb a megtermékenyülése, könnyebben ellik. Tavaszi kihajtás előtt ezeket a szempontokat érdemes mérlegelni.
Csizmár Béla, Terra Dei
