2004. április 30.

"...38 esztendeje volt beteg..."

A teljes történet egy inaszakadt meggyógyításáról szól(Jn 5,1-15). Talán nem is gondolunk arra, hogy rólunk is szól(hat) ez a rész. Mi – hitüket élni törekvő, templomba járó, Szentírást olvasó, Eucharisztiával (úrvacsorával) gyakran élő keresztények sokkal ügyesebben tudunk másoknak helyreigazítást, tanácsot, alkalomadtán még feddést is adni. Szálkákat piszkálni mások: a "pogányok", hittestvéreink, kollégáink, elöljáróink, családtagjaink – de feltétlenül mások – szemében, mint nekiveselkedni saját gerendá(i)nknak.

Hogy én inaszakadt lennék? Hogy nekem kell bűnbánatot tartanom, rendszeresen és odafigyelve Szentírást olvasnom, embertársammal megbékélnem, nagyravágyásom gőgjét ledobnom, képmutató álarcomat öszszetörnöm, nélkülözhetetlenségi tudatomtól megszabadulnom? Nem, nem, ez biztosan másokra, a többiekre vonatkozik.

VAGY LEHET, HOGY MÉGSEM?

Diákkoromban gyakran utaztam buszon, vonaton; legtöbbször végállomástól végállomásig, így én szálltam fel az elsők között, és mindig volt hely. Ahogy egyre több lett az utas, egyre többen álltak. Egyre kellemetlenebb volt, hogy én biztos helyemen ülök. Ilyenkor jött az ösztönös kibúvó: úgy teszek, mintha aludnék. Nem nekem kell átadnom a helyemet. Tegye meg más...Ilyen vagyok, ilyenek vagyunk... Pedig nekem kellett átadnom a helyemet, nekem kell "meggyógyulnom" bűneimből, Jézus Krisztus nekem és rólam beszél.

Orosz István