Poharecki Nelli néni élettörténete

Egy munkácsi német asszony sorsa

2004. május 14., 10:00 , 174. szám

Pohareckiné Kaincz Anna Munkácson született németnek a XX. század elején. Megjárta a lágereket, túlélte a Szovjetuniót, s úgy érzi, nem élt hiába.

– 1922-ben születtem egy munkács–várpalánkai sváb családban. Édesapám, Kaincz Sándor, egy pékség tulajdonosaként jó anyagi körülményeket tudott biztosítani a családjának, ahol hárman voltunk gyerekek. Várpalánkán akkoriban néhány család kivételével kizárólag németek éltek. A faluban mindenki németül beszélt, és ennek megfelelően német nyelvű elemi iskola működött, ahol magam is négy éven át tanultam a testvéreimmel. Ezt követően a munkácsi német polgári iskolában folytattam tanulmányaimat, amely a harmincas években nagyon színvonalas iskolának számított, hisz szudétanémet tanárok tanítottak ott. A polgári iskola befejezése után, 1937-ben Késmárkra mentem német gimnáziumba, de csak 1938 októberéig jártam oda, mert az első bécsi döntés következtében Munkács visszakerült Magyarországhoz, és a szüleim nem engedtek vissza az időközben Szlovákiába szakadt Késmárkra.

Tanulmányaimat így a munkácsi Árpád Fejedelem Gimnáziumban magyar nyelven kellett folytatnom, ami nem volt könnyű, mivel nagyon keveset tudtam csak magyarul, s az osztályfőnököm sem volt tekintettel a nyelvi nehézségeimre. Mindenesetre, amikor leérettségiztem, már senki nem vette észre a kiejtésemen, hogy nem a magyar az anyanyelvem. Nyugodtan felvételizhettem tehát a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, német–magyar szakra. Itt viszont csak két évet tudtam elvégezni, mert 1944-ben már jöttek a "felszabadítók", akik aztán minden jótól megszabadítottak minket.

– Bár volt egy teherautónk, nem menekültünk az oroszok elől. Anyám halálos beteg volt, nem lehetett szállítani, így tehát itt ragadtunk. A vagyonunk odalett, anyám súlyos beteg volt – el lehet képzelni, milyen állapotban volt az apám. November végén elvitték a német és magyar férfiakat, decemberben pedig minket, német lányokat, asszonyokat is deportáltak. A nővéremmel együtt Volócra kerültünk, egy nők számára kialakított gyűjtőtáborba. Onnan a Donbász vidéki Novohorlovkára vittek tovább bennünket, ahol romokat takarítottunk el, később nehéz és egészségtelen munkákat végeztettek velünk egy kokszot előállító vegyi üzemben.

– Megdöbbentő volt számomra az akkori Ukrajna. Korábban el sem tudtam volna képzelni az ott látott szegénységet. A koldusgyerekeknek adtam a kenyéradagomat. Bennünket színészeknek gondoltak a helybeliek, hisz divatos ruháink, kabátjaink maskarának tűntek az ottani emberek számára. Az étel, amit kaptunk, halzsírral készült, csak úgy tudtuk megenni, ha befogtuk az orrunkat. Én 30 hónapig voltam a lágerben, utána hazaengedtek, de voltak olyan sváb asszonyok és lányok, akik öt évet töltöttek ott. Még visszagondolni is rossz rá, életem legszörnyűbb időszaka volt az.

– Amikorra hazaértünk, édesanyám meghalt, apám beteg volt. Szegények lettünk, mint a templom egere, csak krumplink és tengerink volt, tehát krumplis fánkon és puliszkán éltünk. Csak két évet végeztem el az egyetemen, ennek ellenére az unokatestvérem férje, a csapi iskola igazgatóhelyettese elintézte, hogy felvegyenek némettanárnak. Akkor két évig – ha jól emlékszem – az orosz iskola mellett működtünk mint magyar tagozat, aztán kaptunk egy külön épületet, és létrejött a csapi magyar iskola. De az én végzettségem nem volt megfelelő, emiatt 1955-ben felvételiztem az odesszai egyetem német szakára. Nem kis bátorság kellett hozzá, hisz oroszul írni egyáltalán nem tudtam, csak beszélni tudtam valamelyest a lágernek köszönhetően.

Szerencsémre az első felvételi vizsga pont a német volt, amely olyan szenzációsan sikerült, hogy utána a többi vizsgán már "toltak" a tanárok. Az orosz tollbamondásom nem is egyes volt, hanem mínusz ötös, de arra való tekintettel, hogy soha nem jártam orosz iskolába, ezt elnézték nekem. Nagyon megerőltető volt számomra az egyetem: tanítottam a csapi iskolában, s közben orosz tankönyvekből, szótárral tanultam. Ha nem lettek volna olyan megértők a csapi kollégák és a férjem, akkor nem is tudtam volna végigcsinálni.

– A hatvanas évek elején Munkácson kaptam munkát, az esti iskolában. Ott a tanulók selejtje nem fogadott el engem, de voltak olyanok is, akik technikum után jöttek az esti iskolába. Azok odavoltak értem, mert tanulhattak tőlem valamit. Aztán 1961-ben a magyar iskolába kerültem, ahol már elismerték a munkámat, bár anyagilag akkor sem becsülték meg a pedagógusokat.

– 1973-ban meghalt a férjem, a fiam a lembergi egyetemen tanult, rákényszerültem, hogy a tanítás mellett kiegészítő jövedelem után nézzek. Összetákoltattam egy szegényes, fából készült fóliasátrat, és belekezdtem a virágkertészkedésbe. Rengeteget gürcöltem, az anyósom pedig árulta a piacon a virágot. Szerencsémre a városháza ügyeskedők elleni kampányai során nem verték szét az én rozoga fóliasátramat, akiknek viszont fémvázas, masszív üvegháza volt, azokét igen. Amikor a fiam befejezte az egyetemet, mérnökként helyezkedett el, s havi 90 rubel volt a fizetése. Később belekezdtünk egy családi ház építésébe, de ahhoz, hogy be tudjuk fejezni, a kertészkedés mellett Jugoszláviába és az NDK-ba kellett járnunk adni-venni.

– Ebben az országban tisztességes munkából csak nyomorogni lehetett, élni nem. Most is, hogy nyugdíjas vagyok, éhen halnék, ha a fiam nem támogatna, ez a helyzet egyenesen megalázó. Ennek ellenére megérte, amit csináltunk, hogy szinte ingyen tanítottunk. Nem néztük a fizetést, nekünk akkor az volt a legfontosabb, hogy tanítsunk. Szerettem tanítani és mindig szívvel-lélekkel csináltam. Nálam olyan nem volt, hogy elpasszoltam volna egy órát. Közel harminc évig tanítottam, körülbelül húsz tanítványom végezte el az egyetemen a német szakot.

Lejegyezte: Badó Zsolt