Reményik Sándor Munkácson?

A munkácsi temető éneke

2004. június 11., 10:00 , 178. szám

A kommunizmus megdöbbentő hatékonysággal termelte ki a megfélemlítés és a mézesmadzag eszközével a szervilis, janicsár szellemiséget. Így volt ez a Szovjetunióban és a térség más csatlós országaiban is. Ez alól Magyarország és a mi szűkebb otthonunk, Kárpátalja sem volt kivétel.

A hazugságok, a féligazságok elhintésével a társadalom egészséges tudatfejlődését befolyásolták negatívan, mai napig felmérhetetlen lelki és szellemi károkat okozva ezáltal.

Sajnos, a magyarság sem tudta elkerülni ezt a deformálódást. A hazugság átitatta a társadalom egészét. Ez alól az irodalom sem volt kivétel. A hatalom egyszerűen nem jelentette meg azokat a műveket, amelyek nem nyerték el tetszését. A kommunizmus évtizedeiben napvilágot látott kiadásokból szinte teljesen hiányoznak a Trianon miatt érzett fájdalom könnycseppjei – pedig gyakorlatilag minden valamire való író-költő megfogalmazta érzéseit –, vagy egyszerűen eltitkoltak műveket, amelyek a kommunista hazugságokat állították pellengérre. Párhuzamosan természetesen "futtatták" mindazokat, akik írásaikkal támogatták, dicsőítették, éljenezték és szolgai módon kiszolgálták az emberi történelem egyik legszégyenteljesebb rendszerét.

Mélységes bűn terheli mindazok lelkiismeretét – és ezek magyar emberek voltak! –, akik például képesek voltak teljes egészében elhallgatni a nemzet előtt, hogy van nekünk Amerikában egy Wass Albertünk, aki a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb írója és legtisztább lelkületű személyisége volt.

A kolozsvári Reményik Sándor is azok közé tartozott, akiről a "hivatalos" irodalom nem beszélt. A "bűne" csupán az volt, hogy egész életét, költészetét áthatotta a magyarság kompromisszumot nem ismerő szeretete. A Trianonnál szentesített gyalázat kiváltotta keserűség és fájdalom kimondottan vagy kimondatlanul szinte minden sorában ott van. A nemzet élő lelkiismerete volt. Erdély román megszállása után az ottani magyarságra rázúdult a kisebbségi lét megannyi gondja és megaláztatása. A szomorú valóság rögzítésén túl lírájával reményt, bizakodást is tudott önteni sorstársaiba.

Azért érezzük őt annyira közelinek magunkhoz, mert gondolatai teljes egészében érvényesek voltak és a mai napig is érvényesek a kisebbségi sorban élő kárpátaljai magyarságra is.

Egy Reményik-kötetet olvasva találtam rá a cikkben idézett versre. A vers alján található dátum biztos, hogy hibás, ugyanis a történelmi háttér ismeretében csak 1938. november elejétől 1939. március közepéig volt érvényben az új demarkációs vonal, amely a munkácsi temetőt elszakította a várostól.

A mű keletkezésének a hátteréről röviden a következőket kell tudni: az európai politika egyre világosabban ismerte fel, hogy a versailles-i Kis-Trianon palotában szentesített gyalázat milyen szörnyűséget tett a magyar nemzettel.

Ezzel párhuzamosan a magyar kormány kitartó munkával a trianoni békediktátum békés revíziójára törekedett. Ennek eredménye lett a két bécsi döntés, amely először a csehszlovákiai, majd egy kicsivel később az erdélyi magyarság sorsán igyekezett enyhíteni.

1938. november 2-án Bécsben, a Belvedere-kastély aranytermében kihirdették a tengelyhatalmak (Németország és Olaszország) döntőbírósági határozatát, amely az "első bécsi döntés" néven rögzült a köztudatban, s melynek eredményeként Magyarországhoz viszszakerült egy közel 12 000 km2-es sáv, amely Kárpátalja déli részét is magába foglalta.

A bécsi döntés értelmében a magyar honvédek bevonultak a területre. Munkácsra november 10-én jutottak el. A katonai bíróság által megállapított határ nagyon tekervényes volt: többek között kétszer metszette át a Csap–Munkács vasútvonalat, majd közvetlenül északról megkerülte Munkácsot és délnek fordult. Olyan furcsa és szomorú helyzet állt elő, hogy a városból északkeletnek tartó út mentén található temető a cseheknél maradt.

A régi dohánygyár mellett vezető vasút túloldalán volt a határsorompó. Külön engedéllyel lehetett csak temetni. A csehek előszeretettel állítottak akadályokat. Sokszor napokig nem adták meg az engedélyt, ezzel is megalázva a már addig is sokat átélt város magyarságát. (Pedig a végtisztesség megadását megtiltó emberi rendelet bűnére közel 2500 esztendővel ezelőtt már Szophoklész is felhívja a figyelmet az Antigonéban!)

Egy munkácsi lap az 1940-es évek elején így ír a korábbi áldatlan állapotokról:

"...az 1938-ik évi bécsi döntés hozott egy halovány reménysugárt, amikor a Felvidék 12 városát, köztük az ősi Munkácsot is visszavezette Hungária kebelére... ...be voltunk zárva egy veszedelmes egérfogóba... Valósággal el voltunk vágva közlekedési vonalainktól, életterünktől három oldalon. Ha az ország belsejébe akartunk utazni, előbb Beregszászba kellett bedöcögnünk, hogy vonatra ülhessünk.Halottainkat szabadon nem kísérhettük el a kámjánkai temetőbe(kiemelés a szerzőtől), a Kossuth (a mai Duhnovics) utca 100-ik sz. háza mellett már cseh, ukrán katona állt őrt, a Papp-hegy gerincétől keletre idegen katonák puskacsövei meredtek reánk, a gyönyörű fekvésű Klastrom tornyából pedig ellenséges ágyúk csövei fenyegették házainkat..."

Több írást is találunk ebben az időben a helyi sajtóban, amely felháborodva tiltakozik a temetések adminisztratív akadályoztatása ellen.

A várost körülvevő határnak ez az átgondolatlan és embertelen meghúzása lehetetlen helyzetet teremtett, amit igazából csak a munkácsiak vagy azok ismerhettek, akik ezekben a hetekben itt voltak. Nemcsak az elhunytak eltemetése vált körülményessé, de a mindenszentek ünnepére és a halottak napjára még rendbehozott, felvirágozott sírok látogatása is...

Reményik Sándor tudta, hogy az országhatár a város és a temető között húzódott.

Nagyon valószínűnek tartom, hogy ezekben a hetekben járhatott Munkácson: a személyes élmény volt a vers ihletője. Ezt támasztja alá, hogy nevével a 20-as évektől kezdve gyakran találkozunk a munkácsi magyar sajtó hasábjain: nagy szeretettel írnak róla, méltatják, verseket közölnek tőle, és egy költészetéről itt megtartott előadás beszámolóját is lehozza az egyik lap. Meggyőződésem, hogy rövidesen egyértelmű bizonyítékát is megtaláljuk annak, hogy az erdélyi költő ezekben a napokban személyesen is felkereste a Latorca-parti várost.

Versében viszont nem a munkácsiak felháborodásának ad hangot a temető elvesztése miatt: a halottak végtelenül szomorú reménytelenségét szólaltatja meg a Magyarországhoz már visszakerült Munkács elvesztése okán.

Érzésem szerint Reményik Sándor A munkácsi temető énekében azonosítja magát és honfitársait a felszabadult várost csak a távolból szemlélő, ittfelejtett lelkekkel: Erdély ugyanis ekkor még teljes egészében román megszállás alatt sínylődött.

Popovics Béla,

A munkácsi temető éneke

A város mindenestől visszament.

Visszavitte tetőit, tornyait –

Kigöngyölte begöngyölt zászlait,

Kibontotta elfojtott vágyait.

A város mindenestől visszament

És mindent visszavitt.

Keresztel, esket és temet tovább

És új temetőt nyit – :

Csak minket hagytak itt.

Mindszentekkor feldíszítettek még,

Megsímogatták a sírok füvét –

Legutoljára még.

Aztán kialudtak a kicsi lángok.

Országhatár lett a temető-árok.

Mi ittmaradtunk, s várjuk az új havat,

Az üdvösségtől egy lépésnyire.

Mire várjunk? Nekünk nincs már mire.

A mi kapunkon a felírás ível:

Ti, akik ittmaradtatok:

Hagyjatok fel minden reménnyel!

Mi felhagytunk minden reménnyel.

Az őszi éjbe mélyen süppedünk.

Mi nem hiszünk.

Mi nem hiszünk egy Istenben.

Mi nem hiszünk egy Hazában.

Mi nem hiszünk egy isteni örök Igazságban.

Mi nem hiszünk semmiféle Feltámadásban.

Mi halottak vagyunk.

Mi halottak vagyunk.

Mi halottak vagyunk.

Ámen.