Mészáros Domonkos: "A reményt az Úristen adja"

Harminc éve Isten szolgálatában

2004. június 25., 10:00, 180. szám

Kevés olyan ember él közöttünk, akit csupa szeretettel, tisztelettel és Istennek hálát adva emlegetnek embertársai. Aki ismeri Mészáros Domonkos domonkos rendi szerzetest, az a fentiekből azonnal ráismerhetett. Az emberszerető, mindig "építkező" tisztelendő atyát éppen harminc évvel ezelőtt szentelték pappá. Domonkos atya 1997 óta él és dolgozik Kárpátalján, jelenleg az ungvári római katolikus egyházközség plébánosa.

"1974. június 23-án tizenegyünket szenteltek pappá a váci római katolikus székesegyházban. Magam is csodálkozom, hogyan lehetett ez ilyen régen. Akkoriban nem volt mindennapos dolog a papszentelés, pláne nem egyszerre 11 kispappal. Jó csapat voltunk, azóta is minden évben találkozunk és megosztjuk örömünket, bánatunkat. Idén Lajosmizsén volt a találkozó, hála Istennek, tízen még ott lehettünk" – kezdi a beszélgetést Domonkos atya.

Mészáros Domonkos Hódmezővásárhelyen született 1951-ben. Édesanyja óvónő volt, édesapja kisiparos. A családfő a vasmunka minden ágában otthon volt, egy időben saját öntőműhelyében gyártott kész alkatrészeket.

"A háború után megszüntették a magánipart, és édesapámnak mindent újra kellett kezdenie. Elég küzdelmes élet volt az övé: volt fogságban, megszenvedte az államosítást. Öten vagyunk testvérek, ketten a II. világháború előtt születtek, majd mi hárman utána. Ha egyszer-egyszer összejövünk, jókat mulatunk azon, amikor visszahalljuk egymástól szüleink egy-egy szavát, félmondatát" – mesél családjáról Domonkos atya.

– Hogyan vált Isten szolgájává?

– A családban nem volt róla szó, hogy pap leszek. 11 éves koromban felvételt nyertem a szegedi konzervatóriumba, és a családom meg volt győződve arról, hogy hegedűművész válik belőlem. Az iskolában jól mentek a reál tantárgyak, és egy időben felmerült, hogy esetleg természettudományi vonalon tanulok tovább. Aztán volt egy félperces találkozásom Istennel... Történt, hogy egy hajnali misén a bátyámat helyettesítettem a kötelezően elvállalt ministráns szolgálaton. A templomig vezető úton esett az ónos eső, a biciklim csúszkált a jégen, és az utolsó előtti percben értem a misére. Ott, akkor az Isten fogadott, nagy szeretetet, boldogságot éreztem. Ez a néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy megsejtsem, nem a zenészi pálya lesz az enyém.

– Milyen volt papnak lenni a hetvenes évek Magyarországán?

– Az akkori ateista államvezetés nem nézte jó szemmel papi ténykedésünket, és mindenképp akadályozta, hogy a fiatalok az egyház "vonzáskörébe" kerüljenek. Egy időben nem is templomban, hanem a hegyekben kirándulva tartottuk a lelkigyakorlatainkat. Később a kispapokkal, nővérekkel a házakhoz is eljártuk. Ezt sem nézték jó szemmel, de azért csináltuk.

– Azóta nagyot változott a világ...

– Valóban. Ma már van számítógép, mobiltelefon és számos egyéb technikai csoda, de nem csak ebben a tekintetben kellett lépést tartani a világgal. Amikor lehetőségem nyílt rá, mindig képeztem magam. 1975-ben beléptem a domonkos rendbe, 1981-ben domonkos rendi örökfogadalmat tettem. 1990-ben egy évig Bécsben tanultam. Voltam Grazban novícius magiszter, belekóstoltam a pszichológia tudományába, jártam önismereti csoportba, részt vettem a lelkigyakorlatokat tartó Nemes Ödön kurzusain.

Domonkos atya 1997-ben Majnek Antal megyéspüspök meghívására érkezett Kárpátaljára. Mint elmesélte, sokkal korábban, még 1971-ben szeretett volna ezen a vidéken szolgálni, így egy régi álma vált valóra, amikor hét éve Munkácsra jöhetett. Egy évig Csapon szolgált, innen helyezték aztán az aknaszlatinai plébániára. A Felső-Tisza-vidéken töltött három év alatt három magyar katolikus óvodát indított útjára. A gyertyánligeti, nagybocskói és aknaszlatinai óvodák azóta is működnek.

– Mit tapasztalt a Kárpátalján töltött idő alatt?

– Igazából minden faluban, minden közösségben mások a kihívások. Egyazon feltételek mellett az egyik falu reménnyel dolgozza fel lehetőségeit és feladatait, a másikból viszont menekülnek az emberek. A reményt az Úristen adja, Ő azt szeretné, ha megtalálnánk a helyünket. Ebben a tekintetben látok egy pozitív elmozdulást azok részéről, akik hittel tudják látni az életüket, válaszolnak a belső hívásra, és képességeik révén tenni akarnak a környezetükben élő emberekért.

– Harmadik éve vezeti az ungvári plébániát, ahol szinte állandóan van vendég és persze tennivaló...

– Ha az ember kinyitja a plébániaajtót és kész segíteni, akkor az emberek bejönnek. Ha nincs fogadókészség, akkor nincs segítségkérő sem. Fontos az emberekkel való kapcsolattartás. Néha elég egy köszönés, és máris jön a válasz, hogy "Tisztelendő atya, tessék már megállni..." A széles körű, rugalmas szolgálat többünk közös munkájának eredménye. Molnár János káplán atya, kedves munkatársam, és Molnár Eszter irodavezető, aki rendkívüli szorgalma mellett igen türelmes az emberekhez – fontos segítőtársaim. Szintén nagy munkát végeznek az egyháztanács újraválasztott tagjai és a kamilliánusok, akik a betegek kórházi látogatásával és az ingyenkonyha ellátásával segítik a plébániát.

"Isten legyen veled" – mondta búcsúzóul Domonkos atya. Mi is ezt kívánjuk viszont, és gratulálunk a jubileumhoz.

Popovics Zsuzsanna