"Az emlékezés nagy Úr"

Az elesett főhadnagy katonaládáját tisztiszolgája vitte haza a gyászolóknak

2004. november 5., 09:00 , 199. szám

Hajdú László főhadnagy magyar katonaként esett el a második világháborúban. Vele együtt 293 magyar honvédet temettek a Kárpátokbeli vorohtai magyar katonatemetőbe 1944-ben. Évtizedekkel később ifj. Hajdú Géza édesapjával együtt felkutatta az elfeledett, jel nélküli honvédtemetőt, és 1998-ban kopjafát állíttatott nagybátyja és a többi magyar katona emlékére. Idén októberben Kárpátalján három hasonló sírkertben emlékeztek katonai tiszteletadással az első és második világháborúban elhunyt, Ungváron, Ökörmezőn és Vorohtán eltemetett magyar honvédekre.

– Nagybátyám, Hajdú László Ludovikát végzett, 1942-ben került ki az ismert katonai iskolából, főhadnagyi rangban. Amikor jött a háború, Marosvásárhelyre kellett bevonulnia. A Kárpátokban esett el, erről a család gyászjelentést is kapott. Halálának körülményeit a később hazatért tisztiszolgája mesélte el nagyszüleimnek. Dósa Márton még főhadnagya katonai ládáját is elhozta a családnak. Az iratok és egyéb személyes tárgyak mellett nagybátyám átlőtt inge is így került haza. Ezeket ma is ereklyeként őrzi édesapám. Dósa Mártonnal jómagam sajnos már nem találkoztam, pár héttel azelőtt temették el, hogy 1995-ben, Erdélyben sikerült felkutatnom szülőfaluját – meséli ifj. Hajdú Géza, aki ma Szegeden él.

Beszélgetőtársam édesapját, id. dr. Hajdú Gézát a háború idején leventeként vitték Németországba, családja sokáig nem tudott róla semmit.

– Nagyszüleim mindkét fiukat gyászolták: az egyikről biztosan tudták, hogy odahalt, a másikat eltűntnek hittték. Nem lehetett könnyű időszak. Jómagam annyit tudtam a történtekről, amennyit édesapám és nagymamám elmeséltek. A kilencvenes évek elején gyerekcsoportot fogadtunk Szegeden Rahóról, a kárpátaljai testvérvárosból, és annak vidékéről. Ekkor ismertem meg a Kőrösmezőn élő Szenek Olgát, aki felajánlotta segítségét. Amint lehetett, édesapámmal együtt kiutaztunk Kárpátaljára, és Olga vezetésével ellátogattunk Vorohtára.

A helyszínen kevesen emlékeztek a katonai temetőre, a sírok pontos helyét se lehetett felkutatni. Az egykori katonai kórház helyén üdülőtelep működik, és a Hegyi Levegő Szanatóriumhoz tartozik az a ligetes domboldal, ahová hatvan éve eltemették a magyar honvédeket. A Hajdú család 1998. május 2-án kopjafát állíttatott a vorohtai sírkertben nyugvók emlékére.

– Kárpátalján beszereztem a szükséges hatósági engedélyeket, itthon autóba raktam a mártélyi Nagy István fafaragó és népi iparművész által készített kopjafát, és édesapámmal együtt útnak indultunk. Az ünnepségen a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténelmi Intézete és Múzeuma részéről akkor Erdős László ezredes mondott avatóbeszédet, a kopjafát egy református lelkész, a rahói római katolikus és egy pravoszláv pap áldotta meg, illetve szentelte fel. Mindez nagy megnyugvást hozott családunknak. Azóta turistavezetőként vagy csak magánemberként rendszeresen kijárok Kárpátaljára, és mindannyiszor felkeresem a Tatár-hágó közeli (Ivano-Frankivszk megye) sírkertet. A kopjafát máig nem bántotta senki, kedves kőrösmezői barátaim rendszeresen gondozzák az emlékművet és környezetét.

Idén október 4-én ismét avatóünnepség volt Vorohtán. Ekkor a már említett kopjafa talapzatán helyeztek el emléktáblákat az ott nyugvó 293 magyar honvéd nevével. A táblákat a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténelmi Intézete és Múzeuma Hadisírgondozó Osztálya készíttette.

– Az emlékezés nagy Úr, sok mindent megőriz. A katonaládával hazatérő hűséges tiszti szolga arra is emlékezett, hogy nagybátyámat egy nyolcéves fenyő tövébe temették. A sírkert területén ma sok a 60-70 évesnek látszó fenyő, de úgy érzem, nem az a fontos, hogy megtaláljuk édesapám testvérének pontos nyughelyét. A katonai tiszteletadás, a díszlövés, a nemzeti himnusz és a Magyar Takarodó valamennyi ott nyugvó katona emlékének tisztelgett. Az avatóünnepségen velünk együtt részt vett Borsányi András és családja Hatvanból, akiknek szintén hozzátartozójuk nyugszik Vorohtán. Az elmúlt években több olyan személyt kísértem a helyszínre, akik ott tudják szerettük nyughelyét – meséli ifj. Hajdú Géza.

Popovics Zsuzsanna