Zsákai Piroska: "Tartok a vasfüggönytől"

Télen Kerekhegy, nyáron a hortobágyi puszta

2004. november 5., 09:00 , 199. szám

Zsákai Piroska 2000 óta ingázik Hatvan és Técső, illetve Kerekhegy között. Ma két helyen van otthon: Magyarországon gyermekei-unokái, Kárpátalján védencei körében. Gyermekként a kónyapusztai internáló lágerben tanulta meg, mi az ínség, a félelem. Túlélve az önkényuralmat, ma mindennél értékesebbnek tartja a szorgalmat, a lelki gazdagságot, az emberszeretetet. Vallja: a hiten és a tudáson kívül minden egyéb bármikor elveszíthető...

Zsákai Piroska anyai nagyapja egykor a kárpátaljai Alsóbisztráról telepedett Hatvanba. A család dolgos ezermesterként emlékszik az időnként szomorú dalokat dúdoló ruszin nagyapára. Piroska apai nagyapja székely származású, aki öregkorában azt kérte családjától, ha meghal, neve helyett véssék fejfájára: "Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké, Ámen."

Amikor Hatvan ún. vasutas- telepén templomot építettek, az összeállt templomközösség "barnacsuhásokat" kért a püspöktől. Így kerültek a ferencesek 1931-ben Hatvanba, ahol kolostort is építettek. A ferencesek szociális munkát végeztek a városban, amire a háborús, ínséges időkben különösen nagy szükség volt.

- Az atyák gyakran ebédeltek nálunk. Aurél atya elmondta édesapámnak, hogy egy szegény özvegyasszony kislánya rolós tolltartót kért a Jézuskától (akkoriban ez nagy értéket jelentett, nekem például nem is volt). Édesapám aznap kapott fizetést, elment a boltba, megvette. Az atya a csuhája alatt vitte a tolltartót a kis ajándékkérőnek - meséli Piroska.

A háború után még nehezebb évek jöttek. Piroskát 1950 és 53 között a hortobágyi Kónyapusztára internálták édesanyjával, öccsével. Édesapját 38 hatvani vasutastársával Recskre vitték követ törni. A vád - támogatták a "klerikális reakciót", szoros kapcsolatban álltak a hatvani ferencesekkel.

- Felnőttként is sokszor álmodtam a kónyapusztai internálásról: előjött az orrfacsaró bűz, a rettentő éhség, a szalmán nyöszörgő öcsém. Rettenetes idők voltak. Három év után engedtek haza. Nem volt se házunk, se megélhetésünk. Nagyanyám házában húztuk meg magunkat, a szomszédok adták össze a háztartásba való legszükségesebb dolgokat. Amikor eljutottam a továbbtanulásig, rá kellett jönnöm, hogy "megbízhatatlan" voltom miatt nem lehetek se újságíró, se diplomata. A tanítóképzőig engedtek, tanár lettem. Oroszt, történelmet, földrajzt oktattam. Érdekes, hogy a kónyapusztai gyerektársaim közül szinte kivétel nélkül valamennyien diplomát szereztünk. Volt, van bennünk egy "csakazértis" motiváció, és lám, megcsináltuk.

Piroska 37 év tanítás után, 2000-ben ment nyugdíjba. Ekkor költözött Kárpátaljára, azóta dolgozik a Técsőhöz közeli, négyszáz lakosú Kerekhegyen. Magyarra oktatja azokat a gyerekeket, fiatal felnőtteket, akik "visszatanulják" dédszüleik, nagyszüleik anyanyelvét, besegít a helyi karitásznál.

- Sokan kérdezik, miért csinálom. 1992-ben jártam először Técsőn, nyári iskolát tartottunk a gyerekeknek. Egyszer odahaza azt álmodtam, hogy Hidász Ferenc atya telefonál: "Nagy szükség van rád Kerekhegyen". Pár nap múlva már Técsőn voltam, és kiderült, a hely valóban létezik. Most úgy érzem, Hatvanban otthon vagyok, de haza Kerekhegyre jövök. Szeretem a "világvége" helyeket. Kerekhegyen az emberek, a gyerekek tiszták, romlatlanok, nekik nem kell pszichológus az élet elviseléséhez. A hatvanas évekbeli Magyarország hangulatát idézi ez a környezet, ahol az emberi kapcsolatok igaziak, őszinték. A nyugati fogyasztói társadalomhoz képest valóban nagyon szegények az itteni emberek, ám lelkiekben sokkal-sokkal gazdagabbak.

Piroska fáradhatatlan. Nyáron Magyarországon egy oktató-kutató bázis létrehozásán dolgozott, amely valamennyi a múltban sérelmet szenvedett csoport történetét kutatná tudományos alapon. Céljuk: fórumot biztosítani azoknak az embereknek, akik megszenvedték a hatalmi önkényt.

- Bármikor újra megtörténhet. Valaki, valahol kitalál valamit, és ezren igyekeznek igazolni "elveit". Most is van félnivalónk. Tartok például a schengeni határtól, a vasfüggönytől. Lobbizok Kárpátaljáért. Vannak magyarországi rádió- és tévériporter ismerőseim, akik az én invitálásomra jöttek először erre a vidékre. Felfedezték az itteni értékeket, és azóta is visszajárnak. Amióta a Duna Televízió bemutatta a rólam készült Isten kezében című filmet, azóta rendszeresen megismernek az utcán. Egyszer Mátészalkán jött oda hozzám egy idevaló férfi és felajánlotta: hazavisz Técsőre. Mert emlékszik rám a tévéből...

Popovics Zsuzsanna