A máramarosi sóbányászat történetéből

2004. november 12., 09:00 , 200. szám

A só ősidők óta az emberi élet nélkülözhetetlen eleme, amely szervesen beépült kultúránkba. A sót egyaránt használták az ételek ízesítésére, az élelmiszerek tartósítására, italok és gyógyszerek készítésére, vagy éppenséggel a bőrök kidolgozására. Széles körű felhasználása, párosulva az ásvány viszonylag ritka előfordulásával, ahhoz vezetett, hogy azok a törzsek, amelyek sólelőhelyekkel rendelkeztek, nagyon gyorsan meggazdagodtak, és gazdasági-politikai súlyuk is megnőtt. Az Európa-szerte ismert sólelőhelyek közé tartozik a történelmi Máramaros is, s annak a mai Kárpátaljához tartozó része.

A só elterjedését területünkön a vidék geológiai fejlődésének sajátosságai szabták meg. Sok-sok millió évvel ezelőtt Kárpátalja egy részét tenger borította. Ennek folyamatos kiszáradása, viszszahúzódása sórétegek képződéséhez vezetett. Később a sórétegeket más üledékek borították be, hol vastagabb, hol vékonyabb rétegekben. Ez utóbbi helyeken aztán a sótestek gyakran a felszínre kerültek vagy sós források formájában jelentkeztek. Így bukkant rájuk az ember, s kezdte használni azokat. Kárpátalja területén a leghíresebb sólelőhely Aknaszlatinán (Técsői járás) található, s ma is folyik nagyüzemi kitermelése.

A régi Aknaszlatina területén, a bánya egykori igazgatói lakában ma múzeum működik, melynek vezetője Lukács Károly, az ismert helytörténész, aki sok évtizede gyűjti a sóbányászattal kapcsolatos adatokat, emlékeket. A múzeumban őrzött értékes anyagokból és dokumentumokból nemcsak a Kunigunda gyűrűjéről szóló közismert legendáról értesülünk, hanem arról is, hogy milyen széles körben elterjedt volt a sóbányászat Máramarosban. A hivatalos, ipari jellegű bányászat mellett ugyanis létezett egy úgynevezett amatőr bányászat is a helyi lakosság körében (pl. Kerekhegyen). Ez az adat arra ösztönzött minket, hogy megvizsgáljuk, milyen öszszefüggés van az itteni sólelőhelyek és a régészeti emlékek között.

Kárpátalja máramarosi része már az őskorban, majd 1 millió évvel ezelőtt lakott terület volt. Aknaszlatinán is előkerültek a Neander-völgyi emberek kőszerszámai. De hogy használták-e a jégkorszaki ősemberek a sót, arról nincsenek adataink. Biztos támpontot a sófelhasználásra ezen a területen a bronzkorból származó települések, az előkerült bronz- és aranykincsek adnak. Így Aknaszlatinán a "Çitatia" (románul kis vár) nevű helyen a régészek többévi kutatás eredményeként feltártak egy földvárat, melynek lakossága évszázadokon keresztül sóbányászattal és sókereskedelemmel foglalkozott. Először a bronzkorban (i. e. XV-XIV. sz.) telepedtek meg közvetlenül a sólelőhelyek környékén az emberek. Ittlétükre és tevékenységükre utalnak a különböző leletek, köztük bronzkincsek és az egyedi, véletlen leletek (pl. bronzkard). Aknaszlatinától nem messze, Szarvasszón (Románia) találták meg a XIX. században a legnagyobb máramarosi bronzkori aranykincset. Ebből a korból származó aranykincs került elő Bustyaházán is. Mindez, más régészeti leletekkel együtt (Felsőkálinfalva, Neresznice, Veléte stb.) arra utal, hogy a máramarosi só kitermelése és kereskedelme már a bronzkorban intenzíven folyt.

A vaskor folyamán, amikor újból benépesül a "Çitatia", tovább folytatódik az aknaszlatinai só kitermelése. A régészeti leletek tanúsága szerint a helyi lakosság, a dákok, ezt az értékes portékát a szomszédságukban, Kárpátalja nyugati részén élő keltáknak adták el. Nem véletlenül került elő éppen Aknaszlatina környékén (Máramarosszigeten) egy nagy kelta éremlelet, méghozzá olyan veretű érmékkel, amelyeket csak a felső-Tisza-vidéki teuriszkuszok használtak.

A római korban (I-IV. sz.) már nemcsak régészeti leletek utalnak a sóbányászatra, hanem maguk a bányák is. Így az 1950-es években Fedor Potusnyak régész egy ilyen kezdetleges aknában, amely inkább gödörre emlékeztetett és üledékkel volt kitöltve, három IV. századi római érmét talált. Sajnos az ilyen leletek nagyon ritkák, mert a későbbi bányászat a régi, őskori aknákat elpusztította. Érdekes, hogy a római kor folyamán éppen Máramarosban rejtették el a régióban a legnagyobb korabeli éremkincseket (Técső, Husztköz, Herincse s mások), ami szintén az itteni sólelőhelyekkel hozható összefüggésbe.

A középkorban a máramarosi sókitermelés tovább fejlődött. Aknaszlatinán, a már említett földvár területén, XI-XIII. századi, vagyis tatárjárás előtti településre akadtak a régészek, amelyet valószínűleg már az írásos forrásokban is szereplő Aknaszlatinával lehet azonosítani. Ám ennek a korszaknak a kutatása egy másik cikk témáját képezheti. A lényeg az, hogy Kárpátalja területén, hasonlóan Európa más részeihez, igen korán, legkésőbb a bronzkorban, azaz több mint háromezer évvel ezelőtt kezdődött el a só kitermelése és a vele való kereskedés, majd, a régészeti leletek tanúsága szerint, folyamatosan zajlott egészen a középkorig.

Kobály József,