"Énekeljetek Istennek, dicsérjétek az Úr nevét"

A munkácsi református énekkar krónikája

2005. február 11., 09:00 , 213. szám

Ezzel az írásommal a közelmúltban elhunyt Gulácsyné Ádám Emmának szeretnék emléket állítani, aki 60 esztendőn keresztül vezette őszinte lelkesedéssel, szívós munkával és magas szakmai színvonalon a munkácsi református templom énekkarát Isten dicsőségére és mindannyiunk nagy örömére.

Felgyorsult fogyasztói világunkban egyre kevesebb a hangszeren játszó, illetve énekkarban éneklő ember. A zenei műveltség megszerzésének az igénye kiszorulóban van ebben a technokrata és információközpontú világban. Általában – jó esetben – passzív hallgatói vagyunk a muzsikának, de mivel a "komolyzene" kincseinek felfedezéséhez valóban szükségeltetik egyfajta zenei felkészültség, ezek a csodálatos értékek egyszerűen nem jutnak el az emberekhez.

Nagyon fontos lenne változtatni ezen a helyzeten, mert a valóban szép muzsika gazdagabbá, finomabbá, mindenképpen csiszoltabbá tehetné a lelkeket...

A régi Munkács történetét tanulmányozva örvendetes megállapítani, hogy mennyire jól látták a város polgárai a zenei műveltség minél szélesebb körben való elterjesztésének a szükségszerűségét. Számos magántanár, majd a létrehozott városi zeneiskola igyekezett minél több gyermekkel felfedeztetni a muzsika örömét. Az együttzenélésnek – ami egyébként a közösségépítésnek is egyik nagyszerű módja – több formája is élt a Latorca-parti városban. A kisebb-nagyobb kamara-, illetve nagyobb zenekarok mellett a város énekkarairól is találunk érdekes adatokat. Az egyházak körül kialakult kórusok komolyan emelték Munkács szellemi és esztétikai színvonalát.

A munkácsi református egyház ugyancsak szép múlttal rendelkező társulattal büszkélkedhet. 1707-ből származik az első feljegyzés arról, hogy Isten dicsőítésére énekkar alakult, de annak későbbi működéséről nincs adatunk.

A közelmúltban sikerült rábukkannom egy korabeli munkácsi napilap 1937-ben megjelent számára, amelyben dr. Tárczy Károly, a református egyház akkori gondnoka, gimnáziumi tanár és nagyszerű publicista Száz év a magyar ének szolgálatában című cikkében megemlékezik az énekkarról, amely akkor ünnepelte százéves évfordulóját. (A köztiszteletben álló, nagy tudású Tárczy az első bécsi döntés után a munkácsi Kereskedelmi Akadémia igazgatója lett, majd 1944-ben elhurcolták a szovjet megszállók, s többé nem tért vissza.)

A megsárgult lapot olvasva kibontakozik a múlt homályából a kórus története, melyet Tárczy az "Éneklő Kar" háromkötetnyi jegyzőkönyvét áttanulmányozva idézett fel, s a régi iratokból a város története is felelevenedik.

A fentebb említett 1707-es dátum kapcsán arról lehet szó, hogy akkor alakult meg először a munkácsi reformátusok énekkara, amely később viszont nagy valószínűséggel felbomlott. A város reformátusainak felépült kőtemploma mindenképpen inspiráló lehetett egy állandó, folyamatosan működő társulat létrehozására. Ez a kórus 1837-ben született meg, és él sokak örömére megszakítás nélkül a mai napig.

1837. január 15-én "Barkaszy Gábor helybéli kántor inditásából" alakult meg a református kórus, amelynek akkor még nem alapszabálya, hanem 15 fejezetből álló szabályzata volt csupán "Munkács Várossában Virágzó, Reformata Nemes és Szent Ekklésiának Kiválogatott férfiaiból összveszedett Éneklő Karnak közmegeggyezéséből határoztatott és állandóul megállapitott Törvénypontjai" címmel. Nagyon érdekesek azok az "apró" műhelytitkok, amelyek által igazából magunk elé képzelhetjük a múltat. Megtudjuk, hogy a társulat "szent vallásunk disze és Ekklésiánk betsének emelése céljából" minden hónap első vasárnapján az esti órákban tartotta a próbákat, amelyekről elmaradni nem volt tanácsos, ugyanis pontosan meghatározott büntetés járt érte: az elmaradásért 10 krajcárt, de a késésért is 5-10 krajcárt kellett fizetni. "Hasonlóan büntetést kell fizetni annak is, aki templomban, próbákon vagy másutt helytelenül viselkedik s 30 krt., ha "trakta" (vendéglátás – a szerző) után kocsmázni megy..."

Az új tag beavatáskor egy köböl borral tartozott, később még egy kenyérrel és egy sódarral is, viszont a temetésen való részvétel díja 5 forint, majd később 7 forint. A kántor, vagyis "praeses" külön 2 ezüst forintot kap. Ha nem munkácsi a halott, akkor ennek a duplája volt a taxa. Emellett azonban még adni kell egy "traktát" is, amely egy sódarból vagy ezzel egyenértékű pecsenyéből, egy kenyérből és 20 itce borból állott, amit esetleg 3 forint 15 krajcárral meg lehetett váltani.

Temetésre, traktára, próbára vagy más solemnitásra (ünnepség – a szerző) a "merkuriusok", vagyis a legfiatalabbak közül választott hírnökök hívták össze az Éneklő Kart. Aki nem akart merkurius lenni, egy fél köböl borral megválthatta (1839). A tagokat, továbbá feleségeiket és felnőtt gyermekeiket az Éneklő Kar ingyen temette el.

A temetési taxa később 10, majd 20 forintra emelkedett a valutaváltozások szerint, melyet a tagok között mindig bizonyos megállapított kulcs alapján osztottak fel évente egyszer. Átlag 50-52 krajcár jutott egyre a temetésből. Régebben igénybe vették a kórust a koporsóba tételkor is, ilyenkor 5 forint volt a taxa. Akkoriban még rendes szokás volt a virrasztó is.

A 15 pontba foglalt törvényekhez később egy 16. pontot is csatoltak. Eszerint az, aki "a chorust "kiplyetykálta", első esetben egy "pengő huszast" fizetett, s ha megismétlődött, ki is zárták a társaságból."

A fenti szabályok kialakítása és csiszolása után az Éneklő Kar eléggé erősnek érezte magát ahhoz, hogy a Csillag Szállóban "egy szépen történt" bált rendezzen megalakulása után röviddel, 1838. február 19-én.

1848-49-ben, a szabadságharc alatt a református kórus tagjai közül is sokan elmentek megvédeni a magyar szabadságot. A jegyzőkönyvi bejegyzések szerint ezeknek a hónapoknak az eseményei az éneklő társulat működésében is éreztették hatásukat: "A tudvalevő szomorú hazai viszonyok miatt a közönséges rendes gyülések a mai napig elmaradnak, egyszersmind az azon idő alatti fizetni szokott rendes garas is elengedődött közmegegyezéssel."

Az énekkar tagjai közül a legtöbben tagjai lettek a munkácsi nemzetőrségnek, amely 1849 áprilisában a podheringi összecsapásban a honvédekkel együtt olyan nagy dicsőséget szerzett a magyar szabadságnak az osztrák túlerő megfutamításával. A nemzetőrök névsorában a kórustagok közül Ádám János, Bolyogh Károly, Bertók Lajos, Károly és Zsigmond, Katona Gáspár, Lehotay István, Milesz István, Tárczy János, Zsigmond és Dániel, Kulcsár Ferenc és még sokan mások szerepelnek. A munkácsi nagytemetőben nyugvó Kórodi Katona Gáspár, akit a cikkíró Tárczy még személyesen is ismert, szintén részt vett a podheringi csatában.

(Folytatása következik)

Popovics Béla