Az új hatalompárt születése

2005. március 11., 09:00 , 217. szám

A Gongadze-ügy felpörgésének van egy detektívregényszerű és egy tisztán politikai vetülete. Értelemszerűen az első az érdekesebb, mivel tetszetős összeesküvés-elméleteket lehet belőle felépíteni. Furcsaságai azonban az ukrán paranoiát leszámítva is vannak a történetnek.

Az elnök és a főügyész bejelentik az ügy felgöngyölítését, amit Timosenko jogosan minősít politikai show-nak, hiszen a bírósági ítéletig nem lehet semmilyen bűnügyet lezártnak tekinteni. A főügyész bejelenti szerdán, hogy péntekre beidézte Kravcsenko exbelügyminisztert, akit ez annyira kiborított, hogy kétszer főbe lőtte magát. Búcsúlevelében az előző elnök politikai intrikáinak áldozatává nyilvánította magát.

Így kiesett a Gongadze-ügy kulcsfigurája, akinek a vallomása Kucsma letartóztatásáig is elvezethetett volna. Koronatanú nélkül viszont mindent rá lehet majd akasztani az elhunytra, a legmagasabb rangú megrendelő(k) pedig megússzák az ügyet. Kivéve, ha bizonyítékként fogadják el a Melnyicsenko-felvételeket. Azok azonban nemcsak az exelnök ellen használhatók fel, hanem például Litvin házelnök ellen is, és ő csak az élén áll a listának. Vagyis az összeesküvés-elméletek szólhatnak arról, hogy próbálják 1. Kucsmát megóvni, 2. a Melnyicsenko-kazettán szereplőket falhoz szorítani, 3. esetleg a főügyészt leváltani, aki médiaszereplésével egy előre bejelentett (ön?)gyilkosság történetére változtatta az ügyet.

Politikailag a Gongadze-ügy tisztázása az új rezsim legitimációjának egyik sarkpontja. Ennek megoldása az egyik legfontosabb választási ígéret teljesítését jelenti, valamint demonstrálja a radikális szakítást az előző, Kucsma nevével fémjelzett rezsimmel. Mi lenne erre alkalmasabb, mint az exelnök felbujtóként történő elítélése? Persze, ha ez nem jön össze, akkor a valamikor rettegett belügyminiszter, Kravcsenko kiterített, szétlőtt fejű holtteste is megteszi.

Az államapparátus állományának kordában tartása végett is jól jön egy-egy ilyen történet. Azok ugyanis egyelőre csak részben próbálnak az új hatalom kegyeibe férkőzni. Jelentős hányaduk az államapparátus lebénításán fáradozik. A vesztüket érző csinovnyikok tömegesen mennek betegállományba, amivel megakadályozzák, hogy helyükre kinevezzenek valakit, közben ők sem végzik munkájukat. Ha már elérték a nyugdíjkorhatárt, gyorsan felszámolnak maguknak egy extraméretű nyugdíjat. Néhány kiemelt nyugdíj, és az érintett intézménynek már ki is van merítve a munkabérkerete. Nagy szükség van tehát az államapparátus szabotázsának megfékezésére, amire a bejáratott eszköz az előző rezsim néhány nagyfőnökének látványos meghurcolása. Nem szép, de az új hatalom nemigen engedheti meg magának, hogy ne használja.

Még komolyabb gondot jelent azonban a külső veszélyeken túl a győztes koalíción belüli feszültségek kezelése. A Juscsenko-párt megalakítása mindenképp fordulópontot jelent majd a Kucsma-ellenes szövetség történetében. A jelenlegi elnöknek saját hatalma biztosításához saját pártra van szüksége, hiszen az új felállásban az ország első számú döntéshozója a miniszterelnök lesz. A miniszterelnököt a majdani kormánykoalíciót alkotó pártok vezérei fogják kézben tartani. Juscsenkónak tehát meg kellett alakítania a saját pártját, ha nem akar a 2006-os tavaszi választások után háttérbe szorulni.

A Mi Ukrajnánk Népi Szövetség megalakulásával azonban a korábbi szövetségesek automatikusan konkurensekké váltak. A Mi Ukrajnánk pártszövetség egységes párttá történő átalakításának a legnagyobb kárvallottjai a nemzeti demokraták. A két Ruh (a Taraszjuk- és a Kosztenko-féle) nyíltan megsértődött, Pinzenikék pedig be fogják adni a derekukat. Az előbbiek hiú reményeket táplálnak arról, hogy régi érdemeik elégségesek lesznek az önálló parlamentbe jutáshoz, az utóbbi társaság tagjai józanul inkább a betagozódást választják a süllyesztő helyett.

Pártja megalakulásakor a tiszteletbeli elnökséget elvállaló Juscsenko jelezte, hogy Timosenko és Litvin pártjával szövetségben óhajt választásokat nyerni, illetve ad egy kis gondolkodási időt a régi ruhosoknak, hogy megtérjenek. Vagyis Moroz szocialistái máris a konkurens kategóriába kerültek, ami megnehezíti bennmaradásukat a kormányban.

A két "táncra" felkért fél válasza sem egyértelmű. Timosenkónak túl ambiciózus az alaptermészete ahhoz, hogy teljesen betagozódjon a Juscsenko- csapatba, annál is inkább, mivel ott kibékíthetetlen konkurensei vannak. Ha viszont önállóan vág neki a választásoknak, akkor az új Juscsenko-párt konkurense lesz. A választások után az osztozkodást már csak az önállóan elért eredmények alapján lehet megejteni. Litvinnek ugyanezzel a dilemmával kell szembenéznie. Vagy belemegy, hogy Juscsenko kegyéből marad házelnök, kitéve a többi "miukrajnánkos" intrikájának, vagy kockáztatja, hogy egy önálló indulással mindent elveszít.

A "narancssárga" forradalom által hatalomra jutottak táborában tehát tovább éleződtek az ellentétek. Minden szereplő újabb okkal gazdagodott, hogy teljes erőből magára dolgozzon arra az esetre, ha egyedül kell majd nekivágni a következő választásnak. A tényleges konfiguráció azonban csak az év vége felé alakul majd ki, annak függvényében, hogy mennyire sikerül Juscsenkónak megőriznie népszerűségét. Ha sikerül, ingadozó szövetségesei beállnak a sorba; ha errodálódik tekintélye, akkor a kampányban is egymásnak esnek majd.

Addig azonban tanulságos lesz nyomon követni, kikből alakul majd meg az új hatalompárt: mennyire tudnak majd pozíciókhoz jutni a kampány veteránjai, és/vagy mennyire hagyják magukat elárasztani az átállók seregei által.

Sz. K. M.