A Nagy-Idai család a szabadságharcok viharaiban

A Magyar Országos Levéltárban Ugocsa vármegyének az 1848-49-es szabadságharcban való részvételét kutatva többek között egy érdekes rövid levélre bukkantam. Mivel ezidáig - tudomásom szerint - publikálatlan, lemásoltam és tartalmát megosztom a honismereti rovat keretében a kedves olvasóval. Ferenczy Ignácz százados írja Nagy-Iday Ferenc hadnagynak Patakról Verbőcre. Előbb azonban néhány mondatban a Nagy-Idai család történetéről és tagjainak a forradalmak viharaiban játszott szerepeiről...

1600-ban Huszt koronaváros birtokos-összeírásában találkozunk egy Nagy-Idai Gergellyel, ennek fia lehetett az a Nagy-Idai Mihály, aki részt vett a Bethlen Gábor által 1612-ben megerősített huszti vár kiépítésében. 1627-ben a fejedelem címeres nemeslevéllel jutalmazta a huszti vár kulcsárának hűséges szolgálatát. Később pedig Bethlen Gábor testvérének, Bethlen Istvánnak, Máramaros megye főispánjának huszti uradalmában lett udvarbíró. Egyetlen, István nevű fia után három unokája, Mihály, Ferenc és Sámuel Apaffy táborait harcolja végig, azután pedig a Rákóczi-szabadságharcot. A középső fiú, Ferenc, a fejedelem főkonyhamestere. Ők hárman viszik tovább a családi örökséget Huszton, de Sámuelnek csak leányai születtek; egyikük, Éva, Kölcsey Ferencné, a Himnusz írójának dédanyja.

Mihálynak, ki 1748-ban igen öregen halt meg, ükunokája Nagy-Idai Menyhért. 1830-ban született, Máramarosból az elsők között lett nemzetőr és főhadnagyi rangig jutott. Feleségével, Darvay Erzsébettel idősebb korában a fővárosba költözött, 1910-ben halt meg, sírja a Kerepesi temetőben most is megvan. Gyermekük nem született, így a Nagy-Idai Mihály ága vele kihalt. Elődei az itthoni közéletben táblabírók, vármegyei főjegyzők és a huszti gyülekezet főgondnokai voltak.

A középső testvérnek, Ferencnek a fia, István 1699-ben Máramaros és Ugocsa vármegyék táblabírája. Atyjával és nagybátyjaival ő is részt vett a kuruc harcokban. Első felesége dralepszkai Horváth Katalin volt Husztról, de tőle gyermektelenül megözvegyült. Másodszor zsarolyáni Márton Klára ugocsai özvegy fiatalasszonyt vette feleségül, aki leányágon a híres Werbőczy családból származott, és tetemes birtoknak volt az örököse. Férjével Verbőcre költöztek, ott s onnan rendezgették birtokaikat. Unokájuknak, Nagy-Idai Ferencnek és csebi Pogány Júliának a fia, ugyancsak Ferenc, 1818-ban született, magas iskolát végzett, Ugocsa vármegye tiszti főügyésze lett. Feleségét, tolcsvai Károve Amáliát a verbőci kúria tűzhelyénél hagyta, amikor 1848. október 17-én összeállott Ugocsában a 7. nemzetőrszázad is salánki, verbőci és pataki nemzetőrökből. Ennek lett századosa Ferenczy Ignácz feketepataki földbirtokos, aki Ferenczy János tiszaújlaki sótárnoknak és báró Huszár Kata székely főnemesnek volt a fia. A salánki nemzetőrök főhadnagya az ugyancsak salánki Barta Mihály, aki 1817-ben született, Barta Miklósnak és Gál Ilonának a fia, a felesége pedig a szintén salánki Gecse Júlia volt. A verbőci és pataki nemzetőrök hadnagya pedig Nagy-Idai Ferenc lett. Sógora, Nagy-Idai Zsuzsanna férje, Dopsa Ferenc Tiszakeresztúrból ugyancsak nemzetőr egy másik században.

1848. október 20-án Ferenczy százados a következő levelet írja Nagy-Idainak (betű szerinti közléssel):

"Verbőczi és pataki nemzetőri hadnagy Nagyiday Ferencznek.

Minő rendelet érkezett ezen pillanatba a megyei őrnagytól, azt ön az ide csatoló eredeti Levélbül - melyet azonba visszavárok - átlátandja. A körülményekhez képest most már a tűzhelyeinket fenyegető veszélyt kelletvén elhárítani - ön ezen rendelet vételével - a verbőczi és pataki mozgása leendő - kijelezett nemzet őröket rögtön össze szedendő - annyi altisztet - mennyit a nemzetőrök számához képest szükségesnek látand - maga mellé veend s hónap 10 órára ide rendelt salánki nemzetőrökkel öszvecsatlakozva - még éttzakára - T.Ujlakra menend.

Két napra való eleséget - fegyvert - a kinek van puskát - vagy hosszú könnyű nyelre húzott s jól beszegezett vas villát - hosszú könnyű nyelű fejszét -vagy kaszát használand minden nemzetőr.

Kelt. F.Patak. 8br.20 '848.

Ferenczy Ignácz.

százados"

Levéltári jelzet: P.511. 2.cs.32.

A levél hátlapján ez áll: "Verbőcz helységéből a déli soron lakók állanak be, Patakon a keleti soron lakók."

A szabadságharcot végigküzdve cselei és nagybesenyői Ferenczy Ignácz százados úr, Nagy-Idai Ferenc hadnagy úr és Barta Mihály főhadnagy úr visszatértek "tűzhelyeikhez" és folytatták gazdálkodásukat. Nagy-Idai 1851-ben eltemette feleségét, Károve Amáliát. Másodszor lekcsei Sulyok Izabellával lépett házasságra. Ő maga 1893 karácsony másnapján halt meg. Ebből a házasságból született 1860-ban Borbála (Bay Károlyné), 1867-ben Zsigmond, aki 1944-ben Verbőcön halt meg. Első felesége Ferenczy Anna volt, Ferenczy Ignácz százados úr unokája, de ettől hamar megözvegyült. Még kétszer házasodott, de csak leányai születtek. Így bennük a szép és nagymúltú Nagy-Idai család kihalt, mivel az 1871-ben születt Ferencnek Bay Máriával való házasságából nem születtek felnőtt kort megért gyermekei. Ez utolsó Nagy-Idai férfiú 1947-ben halt meg Keresztúrban. A dicső elődök Máramaros vármegye legvagyonosabb családjai közé tartoztak, akik a grófi Bethlen családnak is tudtak azok szüksége idején tetemes összegű (soha vissza nem kapott kölcsönt adni, ám az utolsó leszármazott kastélyából kitelepítve halt meg. Talán öreg korának köszönhette, hogy elkerülte Szibériát. Kastélya az újlaki főút mentén, a tiszakeresztúri letérőnél van, évtizedek óta állami gondozott gyermekeknek ad otthont. Felesége, Bay Mária 1967-ben halt meg özv. Pum Józsefnénál, sorstársánál Benében. Ferenczy Ignácz százados úr l875-ben halt meg 72 éves korában, most élő leszármazottairól nincs tudomásom. Barta Mihály főhadnagy a szabadságharc után nem sokat élt, 1861-ben 43 éves korában meghalt, három leányát kicsiny korukban veszítette el, a negyedik lánya, Júlia Fazekas Bálint fiatal feleségeként 1873-ban 20 évesen gyermekszülésben halt meg. Salánki, főúton lévő telkén most özv. Fazekas Endréné lakik. Kár, hogy ezeknek a nemzetőr tiszteknek, mint megyéinkben annyi sok tiszttársuknak, nincs meg a sírjuk, síremlékük, csak a néhány fennmaradt írásból tudunk róluk, pedig méltók reá, hogy esztendőnként, ha csak ilyentájt is, megemlékezzünk róluk.

Közli Józan Lajos