A pótköltségvetés tétje

2005. március 25., 09:00 , 219. szám

A Janukovics-kormány nagyarányú szociális költekezéssel akarta megnyerni a választásokat a Kelet-Nyugat ellentét kiélezésén túl. A megemelt nyugdíjakat azonban az új hatalomnak is fizetnie kell - enélkül megrendül a legitimitása. A választásokig hátralévő időszak sok kérdése közül a legfontosabbik tehát az életszínvonal fenntartása egy felborult költségvetés viszonyai között. A megemelt szociális kiadások ugyanis csak a kampány idejére szóltak Janukovics részéről, így a szükséges bevételek hiányoznak az elfogadott költségvetésből.

A héten a parlament elfogadja hát a Timosenko-kormány által beterjesztett pótköltségvetést. Ez lesz az év legfontosabb gazdaságpolitikai eseménye. A kormány minimálbért emel, nyugdíjat differenciál, a gyerekszülést pedig egészen bőkezűen óhajtja támogatni. Mindezek az intézkedések jelentősen növelik majd a költségvetés kiadásait. A fedezetet a vállalkozásoknak a különleges gazdasági övezetekben nyújtott kedvezmények eltörlésével, a privatizációs bevételek növelésével, az állami megrendelések körüli rendcsinálással óhajtják megteremteni, valamint a vámbevételeknek a vámtarifák csökkentése útján történő megnövelésével. Röviden azoknak a lukaknak a befoldozásával, amelyeken keresztül a költségvetési bevételek elfolynak, illetve a privatizáció felülbírálata esetén már elfolytak egyszer.

Az elmúlt évek privatizációs ügyleteinek felülvizsgálata körül folyik a legelkeseredettebb vita. A kormány álláspontja szerint az érvényes szabályok megsértésével kizárták az igazi konkurenciát az árveréseken, és így áron alul juttatták ismerősöknek az állami vagyont - legutóbb Pincsuknak és Ahmetovnak a Krivij Rih-i acélműveket. A közvélemény e kérdésben természetes módon kormánypárti, vagyis szívesen vennék, ha az összes oligarchától visszaszednék az állami vagyont.

A kormány azonban nem akar totális igazságtételt, csak megsarcolni a (volt Kucsma-párti) nábobokat. Ki akarják velük fizettetni a különbséget a tényleges piaci érték és aközött, amennyiért hozzájutottak egy-egy nagyvállalathoz.

A fő ellenérv, hogy mindez aláássa majd az ukrán piacba, valamint a jogrendszerbe vetett bizalmat. Igaz, erre joggal lehetne replikázni azzal, hogy nem létező dolgokat (mármint az ukrán piacot és jogállamot) nem lehet tönkre tenni. A gyakorlatban inkább az a gond, hogyan megy át a költségvetés a parlamentben, ahol nagyrészt olyanok ülnek, akik már megszedték magukat és akiknek továbbra is csordogál a jövedelem a saját külön bejáratú vámszabadterületeken, állami megrendeléseken, importjogokon stb. keresztül.

Szavazhatnak "jól" olyan alapon, hogy ezáltal nyernek bebocsátást az új hatalom berkeibe. A belépés-befogadás gesztusa a frakciócsere által megy végbe. Ez lassan tömegesnek mondható jelenség a parlamentben. Az ukrán politikai kultúra ismeretében persze könnyű volt megjósolni eme mozgalom diadalmenetét Juscsenko győzelme után. Inkább az az érdekes, mely frakciók fogadják be a szocdemeket, régiósokat és egyebeket.

A legtermészetesebb menedékfrakció Litviné. A házelnök, ha segítette is a döntő pillanatban az átmenetet, de mégiscsak sajátnak számít a sok régi hatalompárti szemében. A rezsim kérlelhetetlen ellenségének szerepét játszó Morozt és Timosenkót viszont mégiscsak furcsa az előző rezsim hajótöröttjeinek megmentői szerepében látni. Óhatatlanul felmerül, hogy helypénzt kérnek a bejutásért a mentőcsónakjukba.

A régi legénység tagjai között ez persze kivált némi morgolódást. Nem igazán hangosat. Az egyetlen kivétel Sztepán Hmaráé, a radikális öreg harcosé, aki évek óta küzd Juljáért. Mellette volt, amikor üldözték és vizsgálati fogságba vetették. Most viszont, amikor az miniszterelnökként régi szocdemeket vesz fel frakciójába, otthagyta a nyerésben lévő batykivscsinásokat. Timosenko meg sem próbálta tartóztatni régi hívét. Így az átállt Kosztenkóék újonnan létrehozott frakciójába. Az utóbbiak (a most Népi Demokraták néven futó Ruh-2) mégiscsak rászánták magukat, hogy leszakadjanak a párttá alakuló Mi Ukrajnánk-os frakcióról. Elfoglaltak egy eleve vesztes pozíciót és helyet szorítottak maguk közt az öreg Hmarának. Úgy tűnik, az ukrán politikában annak, aki túl komolyan veszi az elveit és túl finnyás a téren, hogy kivel kerül egy társaságba, továbbra is a vesztesek közt a helye.

Sz. K. M.