Az utolsó felső-Tisza-vidéki kéményseprő

Beszélgetés Géczi Ferenccel

2005. május 6., 10:00 , 225. szám

Kedves színfolt volt egykor városaink utcáin a szerencsét hozó, fekete ruhás kéményseprő. Voltak fiatalemberek, akik élethivatásuknak választották ezt a különös mesterséget, és éveken át tanulták fogásait, a sajátos szerszámok készítését. Ma már nehezen találunk szakavatott kéményseprőmestert Kárpátalján. A Felső-Tisza-vidéken egyedül a bustyaházai Géczi Ferenc bácsi maradt, aki mesélni tudott nekünk erről az egykor szebb időket is megélt mesterségről, kalandoktól sem mentes életéről.

Kerekhegyen születtem 1928-ban, ott végeztem el a nyolc osztályt. Nyugtalan fiú voltam. Egyszer aztán azt mondta az anyám, elviszlek én téged olyan helyre tanulni, ahol mászkálhatsz eleget. Elvitt inasnak Técsőre Bucsok József kéményseprőmesterhez. Előttem már négy inas szökött meg mellőle, de én, az ötödik ottmaradtam. A mesterfogásokat munka közben, a gyakorlatban kellett elsajátítanom. A mesterrel és Báron Jóska akkor már kitanult segéddel kezdtem járni a vidéket. Nehéz élete volt a negyvenes években egy kéményseprőinasnak, nem sírom vissza azokat az időket. Fatalpú cipőben jártam, többet voltam éhes, mint jóllakott. Télen olyan hideg volt, hogy hozzáfagyott a kezem a dróthoz, nyáron pedig a lemezzel fedett házak padlásain az 50 şC-ot is elérte a hőmérséklet.

Számtalan babona is kapcsolódott a kéményseprőkhöz. A gyerekek fogták a gombot és kiabálták: "Kéményseprőt látok, szerencsét találok." Ha kinn hagytam a kefét, kihúzgálták belőle a szálakat, hitték, hogy az szerencsét hoz. Így sokszor maradtam ott szőr nélküli kefével. Volt, aki gúnyolódott velünk, sokszor megkérdezték: Kit gyászol?

Két és fél évig kellett tanulnom, aztán még fél évet dolgoztam ingyen a mester mellett, csak ezt követően kaphattam segédlevelet. A háború előtt nyolc kéményseprő dolgozott Técsőn, közülük többen bevonultak katonának, a többieket az oroszok elvitték a lágerbe. 1945-re szinte egyedül én dolgoztam a városban. Aztán a magyarokat Técsőről is elvitték a Donbász-vidékre dolgozni. Nekem sikerült ez elől megszöknöm, Királymezőre menekültem, ahol beálltam egy fűrésztelepre dolgozni. Ezzel sikerült megúsznom Donbászt, de később azért elvittek gátat építeni Vulsánára. Amikor hazajöhettem, Kőrösmezőn, Rahón és Tiszabogdányban dolgoztam, majd azt követően tizenkét éven át Taracközön és Királymezőn, illetve a két települést összekötő kisvasút mentén lévő falvakban. Sokszor napokig távol maradtam otthonról. 1958-ban aztán megüresedett a bustyaházai kéményseprői állás, akkor jöttem ide. Itt dolgoztam egészen nyugdíjba vonulásomig, összesen negyvenhét éven át, de ha nagyobb gond van, ma is engem hívnak. Az utóbbi időben a havasokon lévő iskolákból jöttek értem kocsival, ugyanis arrafelé még nincs vezetékes gáz.

A kémények meghibásodását sok minden okozhatja. Például a csókák fészket raktak a kéményekbe, ezek a madarak a kéménynek nem a tetejére, hanem a közepébe rakják erős fészküket. Gyakran előfordul, hogy beleesik egy tégla, elzárja a füst útját. Ha valaki vizes fával tüzel, berakódhat a kémény korommal, ami duplán veszélyes. Meggyulladhat a kémény falára rakódott korom, ami miatt a tető is leéghet. Sok padláson láttam már elolvadt kéményajtókat. Ha nem zár jól a kéményajtó, vagy a pincében nyitott a kémény, ellenhuzat alakulhat ki, emiatt füstölnek a tűzhelyek. A pókháló is nagyon veszélyes, a pók fokozatosan úgy beszövi a kéményt, hogy ott aztán füst nem megy keresztül.

Ha madárfészek vagy tégla van a kéményben fennakadva, akkor azt egy 6-7 kilogrammos vasgolyóval törjük össze. A háború előtti időkben minden kéményseprő maga készítette a szerszámait. Én sem kaptam addig segédlevelet, amíg meg nem csináltam a mesterek előtt mindenféle elképzelhető szerszámot. Később fizetés-kiegészítésként kezdtem szerszámkészítéssel foglalkozni. A végén már szinte egész Kárpátalját én láttam el különféle kefékkel. Ma is csinálok néha, de ahogy megszűnt a mesterség, megcsappant a kereslet.

A nyolcvanas években még számos kéményseprő dolgozott a Felső-Tisza-vidéken, mára egyedül maradtam, a többiek mind meghaltak. Tudtommal ma már senki nem folytatja itt ezt a mesterséget, pedig most is elkelne egy-két kéményseprő. Régen, ha bedugult egy kémény, füstölt, de most a földgáz égésterméke nem látható, nincs olyan jellegzetes szaga, emiatt a bedugult kémény gyakran halált is okoz. De a mai fiataloknak senki nem tudna annyit fizetni, hogy összekormozzák magukat, pedig kiseprésre váró kémények most is vannak.

Badó Zsolt