Tudod, hogy nincs bocsánat

Hobó József Attila-estje Beregszászban

A Rákóczi-főiskola és az Illyés Gyula Színház meghívására Beregszászban vendégszerepelt az elmúlt héten Földes László, alias Hobó, a Hobo Blues Band alapítója és vezéregyénisége. Három ízben adta elő a József Attila verseiből a költő születésének századik évfordulója alkalmából összeállított verses-zenés műsorát Tudod, hogy nincs bocsánat címmel. Az eredeti versértelmezés, zenei anyag és díszlet keltette összhatás felejthetetlen élményt jelentett a város és a Beregszászi járás iskolásainak, a Rákóczi-főiskola hallgatóinak, illetve Beregszász irodalom- és színházkedvelő közönségének.

Kárpátaljai vendégszereplése kapcsán múltról, jelenről és jövőről is elbeszélgettünk a magyar beatkorszak idén 60. születésnapját ünneplő legendás alakjával.

Földes Lászlóval, a Hobo Blues Band alapítójával, a magyar beatkorszak legendás alakjával beregszászi vendégszereplése alkalmából beszélgettünk.

– Hobó a hatvanas, hetvenes, de még a nyolcvanas években is fogalom volt a szocialista Magyarországon. Volt valamiféle küldetéstudata?

– Sose volt, s most sincs küldetéstudatom. Nem ismerem a saját legendámat. Ha volt is egyfajta legendaszerűség a hatvanas években, az abból adódott, hogy otthagytam a kommunista felső tízezret, a családomat, s játszottam betiltott filmekben. A hetvenes években megjelentek írásaim, amik ugyan csak novellák voltak, de a magam számára is váratlanul nagy visszhangot váltottak ki. Már a hatvanas évek végétől írtam dalszövegeket különböző együtteseknek, mint például a Kex, a Sirius, az Olimpia, a P. Mobil. Aztán a hetvenes évek végén következett a Hobo Blues Band. Tehát így alakult az életem, s hogy azután ebből mi vált legendává, mi nem, azt nem tudom.

– Azóta egymást követik a nemzedékek, amelyek csak elvétve hallhatták élőben koncertezni a HBB-t, s legfeljebb elbeszélésekből ismerik a 70-80-as évek hangulatát. Mi maradt mára abból a zenéből, abból az életérzésből, amit a HBB testesített meg hosszú éveken keresztül?

– Úgy tapasztalom, hogy a médiából ömlő előre gyártott zene, kultúra bizonyos értelemben telítette az ifjúságot, az utóbbi 3-4 évben újra egyre inkább előtérbe kerül az élő zene. Idén már játszottam 30-35 előadást a HBB-vel, amelyekből egy sem jött volna létre, ha nincs irántuk érdeklődés. Ily módon azt a generációváltási problémát, amelyre utal, én nem érzékeltem. A kilencvenes évek elején volt egy blueshullám, de hamar kipukkadt, nem maradt utána szinte semmi. Hiába játszottak nagyon jól az akkori együttesek, többségük nem tudott számokat írni, művek nem maradtak utánuk, ma már épp hogy csak vegetálnak. Eközben néhány együttes, amely túlélte a 70-80-as éveket, ma jobban áll.

– Talán mert a maiak zenéjéből hiányzik valamiféle üzenet?

– Nem tudom. Hangsúlyoznám: attól, hogy valaki nem hülye, még nem feltétlenül vannak prófétikus hajlamai. A blues vagy a rock olyan nyitott forma, amelybe bárki beállhat, tehát a bunkók is, de ez a lényegen nem változtat. Azaz a kérdés, a probléma, a kulcs az alkotói szférában van, vagyis abban, hogy az ember tud-e hagyni maga után valamit a hangulatos estéken kívül. Minden korszaknak megvoltak a kiemelkedő együttesei – Illés, Omega, Metró, Beatrice, Hobo Blues Band, P. Mobil, Kispál és a Borz, Tankcsapda –, s voltak-vannak olyan bandák, egyéniségek, amelyek több ciklust is túl tudnak élni, illetve össze tudnak fogni, át tudnak hidalni.

– Pályafutását tekintve különösen fontosnak tűnik a vers. Helyenként talán még magánál a zenénél is fontosabbnak.

– A zenénél semmi sem fontosabb, de tény, hogy én a szöveg oldaláról jöttem a zenébe, ami meglehetősen ritka, különleges út. Bob Dylan például szintén szövegcentrikus, ő azonban meg tudja írni a saját szövegeihez a zenét, míg én nem. Sok értékes példa van arra is, hogy verseket hoznak be a zenébe, amelyek azonban nem tekinthetők megzenésítésnek, hanem szerves részeivé váltak annak a műfajnak, amit például a HBB is művelt. Természetesen mostanság, a József Attila-évforduló miatt némileg valóban előtérbe került a vers.

– Első kapcsolata Kárpátaljával onnan ered, hogy Vidnyánszky Attila rendezővel és a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatával színpadi előadást hoztak létre a HBB Vadászat című albuma alapján. Miért tartotta fontosnak a színpadi megjelenítést?

– Mindig is ez volt a vágyam, s korábban is tettünk erre kísérleteket. Már 1984-ben játszottuk a Vadászat színpadi változatát Szikora János rendezésében. Ugyanakkor mindig úgy gondoltam, hogy nem a rockzenét kell bevinni a színházba, mint például egy rockopera esetében. A rockzene ugyanolyan értékű művészet, mint a többi, s ezért a rockzenébe kell beépíteni más művészeteket, például az irodalmat, a pantomimot, a színházat stb.

– Mégis, úgy tűnik, hogy József Attila a kedvence.

– Valóban, ez a mostani már a harmadik József Attila-estem, amit Vidnyánszky Attila rendezett. Vidnyánszkyval egyébként egyfajta szimbiózisban élünk és dolgozunk, hiszen korábban a Vadászat előadása mellett ő rendezte a Faludy-, Viszockij- és Villon-estjeimet is.

– Úgy tudom, további közös terveik is vannak.

– Úgy tűnik, végre sikerül filmet készíteni a Vadászatból Vidnyánszky Attila rendezésében, s Trill Zsolt, illetve jómagam főszereplésével. Talán már nyáron elkezdhetjük a munkát.

– Milyennek képzeli el a holnapot?

– Nem gondolkodom a holnapon. A közvetlen holnapot számomra az említett film forgatása, egy ugyancsak nyáron esedékes József Attila-lemez felvétele, és két olyan könyv jelenti, melyek megírásával már rég adós vagyok. Ezenkívül decemberig még legalább ötven József Attila-est vár rám, pedig már lejátszottam 85-öt.

– Mindezt nevezhetnénk kötelezettségnek is, de mi az, amiről álmodik?

– Három blueslemezt is szeretnék csinálni a Hobo Blues Banddel. Megvannak a témáim, az ötleteim, csak nincs időm rá, most mást kíván a helyzet.

– Talán túl sok a kötelezettsége?

– Nem. Valamikor nagyon régen, a hatvanas–hetvenes években kezdtem el ezt az utat, akkor mentem fel a színpadra, s úgy néz ki, hogy végig is fogom tudni csinálni. Hatvanéves vagyok, s úgy gondolom, hogy nem kell már pályát módosítanom, nem kell letérnem az útról – amelynek persze nem látom a végét. Bár nem jó, ha egy alkotó ember harcol, de tény: kiharcoltam magamnak a szabadságot, hogy magam válasszam meg a társaimat – zenészeket, rendezőket, könyvkiadókat –, s a formát is, legyen az zene, film vagy színház, amelyben dolgozni akarok.

bkv