2005. július 15.

2005. július 15., 10:00 , 235. szám

"Uram, könyörülj fiamon..." Mt 17, 14-21

Az egyik legnagyobb öröm az apák számára, ha gyermeküket egészségesen látják fejlődni. Mit meg nem teszünk annak érdekében, hogy boldog, erős, bölcs, hithű és becsületes fiaink és lányaink legyenek? Taníttatjuk, babusgatjuk, terelgetjük őket, mert így van rendjén. Akkor vagyunk talán a legbüszkébbek rájuk, ha azt a szakmát, hivatást választják, amit az apjuk, nagyapjuk is szeretett és becsült. Ugyanilyen kardinális kérdés, hogy vajon azt a hitet, amit én az apámtól, apám a nagyapámtól kapott, és amit most a fiamnak szeretnék átadni, azt vajon milyen lelkülettel fogja tovább vinni? A holdkóros fiú édesapja tudta, hogy kihez kell fordulni segítségért. A fiú, látva az édesapa hitét, egy életre megtapasztalta annak erejét. Ez az édesapa nyugodt lehet a fia jövőjével kapcsolatban, a hitet "sértetlenül" átadta. És mi? Aggódunk értük, a legjobbat szeretnénk nekik. Ha aggodalmunk valós, akkor megértjük, hogy elsősorban mi a legfontosabb a gyerek számára. Hit és vallás nélkül élő halottként, céltalanul fog bolyongani a földön. Nem mindegy (hisz mi is valakitől örököltük a hitünket), hogy hogyan őrzöm meg és hogyan adom tovább őseim hitét. Ha valakit zsidóként neveltek, nagy a valószínűsége, hogy utódait nem a buddhista vallás rejtelmeibe fogja beavatni. Azért sem, mert őseink úgy vallották, hogy ki milyen hitben született, olyanban is haljon meg. Ha nagyapám és édesapám görög katolikusként, reformátusként vagy római katolikusként élt, nem tehetem meg, hogy megfeledkezem erről, megtagadva hitemet. Szerencsések vagyunk, hogy őseink hitét szabadon megvallhatjuk, nem úgy, mint a kommunizmus idején atyáink. Nekünk lehetőségünk nyílik arra, hogy megtapasztaljuk és megéljük mindazt a szépséget és lelki mélységet, amelyet atyáink vallása magában foglal. Lehetőség, hogy újra felfedezzük, és visszatérjünk arra a hitre, amelyből mint forrásból táplálkoznunk kellene. Egy régi mondás szerint: aki elfelejti azt, hogy honnan jött, megfeledkezik arról is, hová tart. Ha őseink református, görög vagy római katolikus hitet vallottak, akkor ezzel egyszersmind utat mutattak nekünk arra, milyen irányban kell tovább haladnunk. Függetlenül attól, milyen megpróbáltatások érnek bennünket, mindenkor erőt meríthetünk abból, hogy ők akár meghalni is képesek lettek volna meggyőződésükért. Ha nem felejtünk, ha emlékezünk és ragaszkodunk, mindig fogjuk tudni, kik vagyunk és hová tartunk.

Tóth Jenő