Álma: tutajjal lecsorogni a Tiszán

Sóbányi Imre 75 éves lett

2005. szeptember 2., 10:00 , 242. szám

A közelmúltban lapunk hasábjain többen is köszöntötték Sóbányi Imrét, a KMKSZ Aknaszlatinai Alapszervezetének elnökét, a bányásztelepülés egyik legaktívabb közösségszervezőjét 75. születésnapja alkalmából. Őt szeretnénk ezúttal bemutatni alábbi írásunkban.

- Imre bácsi a kezdetektől elnöke a KMKSZ Aknaszlatinai Alapszervezetének?

- Majdnem, az első ciklust kivéve, amikor is a nyugdíjas csoport vezetője voltam. Azóta viszont mindig megkaptam a tagság bizalmát.

- Ön most nyugdíjas, előtte mivel foglalkozott?

- Szakmám szerint vasutas voltam, még a BAM építésében is részt vettem, mert oda vezényeltek. Ami a társadalmi és közéleti tevékenységemet illeti, ahogy megalakult a KMKSZ, rögtön bekapcsolódtam munkájába.

- Nevéből ítélve, családja egykor kötődött a sóbányászathoz...

- Ennél összetettebb a helyzet. Én Pest megyében születtem, Tószegen, az édesapám gyógyszerész volt ott. Kétéves koromban a családom átköltözött a Fejér megyei Sárkeresztúrra, ott jártam elemi iskolába. Székesfehérváron a ciszterciták gimnáziumában végeztem el az első három osztályt, majd ideköltöztünk Aknaszlatinára a családommal. A gimnázium negyedik osztályát a Máramarosszigeti Református Gimnáziumban kezdtem el, de érettségit már az Aknaszlatinai Középiskolában szereztem.

Családunk erősen kötődik Aknaszlatinához: édesapám itt született a közeli Rozálián (ma Románia), az ő dédnagyapja volt az első aknaszlatinai tanító. Édesanyám viszont Kőszegen született. Találkozásuknak érdekes a története. Apám Nagybocskó Románia területére került részén volt gyógyszerész, a román hatóságok követelték tőle, hogy tegyen hűségesküt a román királyságnak. Ő ezt megtagadta, emiatt három nap türelmi idő után kitoloncolták Romániából, pontosabban áttették a Tiszán Nagybocskónak a Csehszlovákiához csatolt oldalára. A csehek ugyancsak esküt követeltek tőle, aminek nem tett eleget, így aztán menekülnie kellett Magyarországra, ahol először Vas megyében, Körmenden kapott gyógyszerészi állást. Ott ismerkedtek meg a szüleim és ott kötöttek házasságot. Aztán, mint már említettem, több helyen is megfordultunk, amíg végül visszajöhettünk Szlatinára. Abban az időben nem az én családom volt az egyetlen, aki megszenvedte Trianont.

A második világháborút követő szovjet megszállás idején az apám már túl idős volt, én meg fiatal, így egyikünket sem vitték el a lágerbe. Őt azonban később sok magyar értelmiségivel együtt elítélték, tíz évet kapott, és Ukrajnában, Jaszinovátán halt meg. Áldozatul esett a magyar értelmiség likvidálását célul kitűző szovjet akciónak. Mind a mai napig nem rehabilitálták, azt sem tudjuk, hol van eltemetve.

Érettségi után katona voltam, Közép-Ázsiában, a türkmenisztáni Mari területen szolgáltam. A leszerelést követően a vasútnál helyezkedtem el, voltam forgalmista, revizor, állomásfőnök. Aztán 1963-ban kiküldtek a BAM-ra, ahol szintén sokféle posztot betöltöttem. 1968-ban jöttem haza és nyugdíjba vonulásomig a vasútnál dolgoztam.

- Honnan vannak a bányáról és a sóbányászat történetéről ilyen meglepően jó ismeretei?

- Bányász nem voltam soha, de állomásfőnökként állandó kapcsolatot tartottam a szállítás kapcsán a bányával. De túl ezen, el kell mondjam, hogy engem gyerekkoromtól érdekel a bányászat, és igyekeztem mindig tájékozódni, bányászok között forogni, minden kezembe kerülő szakirodalmat elolvasni. A magyar iskola tanári karával együtt én is igyekeztem a lehetőségeimhez mérten Lukács Karcsi bácsit, a bányamúzeum megalapítóját segíteni, hogy ennek, a szlatinaiak számára mindig a legfontosabb megélhetési lehetőséget biztosító iparágnak a múltját, tárgyi emlékeit összegyűjthesse és megmenthesse. Jelenleg a bányászmúzeumban több mint 6000 tárgy van kiállítva.

- Hogyan ünnepelte meg a 75. születésnapját?

- Családi körben, feleségemmel és két lányommal, illetve négy unokámmal. Nagyon kedves ajándékot kaptam Kovács Miklós elnök úrtól, aki levélben és a Kárpátalja lapban is gratulált. Eljött Sari József és Bányász Erzsébet, a KMKSZ Felső-Tiszavidéki Középszintű Szervezetének, illetve Técsői Alapszervezetének elnöke, és még sokan mások is Szlatináról, akiknek ezúton is köszönöm, hogy gondoltak rám. Az a tizenkét ember, akikkel tavaly a sztálinizmus áldozataira emlékezve Aknaszlatinától Szolyváig gyalogoltam, megajándékozott egy üveg pezsgővel, amelynek a címkéjén az áll: "Imre bácsinak 75. születésnapjára", és alatta ott van mindegyikük aláírása.

- Az elmúlt években megszokhattuk, hogy Imre bácsinak mindig vannak rendkívüli ötletei, újabbnál újabb tervei. Most van-e olyan álma, amit nagyon szeretne megvalósítani?

- Igen, van egy nagy tervem, amit most talán sikerül is megvalósítani. Szeretném bebizonyítani azt, hogy a korai Árpád-kortól egészen a vasútépítés koráig a szlatinai sóbányák termékét tutajon szállították le az Alföldre. Ezt bizonyítandó, szeretnék szervezni egy tutajos túrát, amikor sóval tele hordókkal megrakott hagyományos tutajokon a Tiszán lecsorogva felkeresnénk az egykori sóházakat, végig a folyó mentén.

Badó Zsolt