Hogyan (ne) fenyegetőzzön a szülő?

Ne gátoljuk, segítsük!

2005. szeptember 16., 10:00 , 244. szám

A gyermeki bizalom közmondásos, a csemete valóban teljesen megbízik szüleiben és mindent elhisz nekik - egészen addig, amíg szavahihetőségükről rossz tapasztalatokat nem szerez. A szülők (és persze ide lehet érteni a nagyszülőket is) leggyakrabban akkor veszítik el hitelüket, amikor fenyegetőzni kezdenek.

Nézzük például Pistike példáját, akit hiába kér szépen az anyukája az ebédnél, hogy ne rugdossa az asztalt. A mama erre kilátásba helyezi, hogy elküldi az asztaltól, Pistike viszont folytatja a rugdosódást - következmények nélkül. Meghallgat még ugyan néhány pisszegést, de végigeheti az ebédet. A gyors eredmény reményében kimondott - ám be nem váltott - fenyegetés hamar meggyőzi a gyereket, hogy a mamát nem érdemes komolyan venni, lehet nyugodtan rendetlenkedni máskor is.

Van, hogy a szülő maga sem gondolja komolyan, amit mond. Soha ne fenyegetőzzünk olyan dolgokkal, mint hogy otthagyjuk a gyereket az utcán, vagy hogy nem jövünk érte az óvodába, még akkor sem, ha ettől reményeink szerint gyorsabban jön vagy abbahagyja a sírást. Az első egy-két alkalommal talán még beválik ez a módszer, később biztosan nem, a hitelünket viszont elveszítjük.

Talán mondani sem kell, hogy értelmetlen és káros a gyereket a zsákos emberrel vagy a mumussal ijesztgetni. Ezek a gyermek számára megfoghatatlan lények fölösleges szorongást kelthetnek benne, jobb viselkedésre azonban legfeljebb ideig-óráig ösztönzik. Nem sokkal jobbak a "megharagszik a Jóistenke, ha nem eszed meg szépen a spenótot" típusú fenyegetések sem, később rossz istenkép vagy hitetlenség lehet a következményük.

Az orvossal vagy az injekcióval való ijesztgetés egyrészt komolytalan, másrészt azzal a következménnyel jár, hogy amikor valóban szükség van rá, a gyerek már azzal a tudattal várja, hogy az valami félelmetes dolog, ráadásul büntetésnek tekintheti.

Legalább ennyit árt, ha a szülő a gyerek helytelen viselkedésére így reagál: "Rossz vagy! Nem szeretlek!" Ezt maga sem gondolja komolyan, ráadásul a kiegyensúlyozott fejlődés szempontjából létfontosságú, hogy a szülő állandóan biztosítsa gyermekét feltétel nélküli szeretetéről, amelyet nem a jó viselkedéssel kell külön kiérdemelni.

A fenyegetés helyes módja az, amikor egy tett - lehetőleg tőlünk független - valós következményére hívjuk fel a figyelmet. ("Ha nem sietsz a rendrakással, lekésed a mesét a tévében!") Ha büntetést ígérünk, csak olyannal fenyegetőzzünk, amit szándékunkban is áll betartani, szükség esetén pedig váltsuk is be!

-ym-