2005. szeptember 30.

2005. szeptember 30., 10:00 , 246. szám

"Ne félj szolgám, Jákób..." (Ézs. 44,2b)

Kedves Testvérek! Egy nép, egy nemzet életében talán a legsúlyosabb állapot, amikor lelki mozdulatlanság vesz erőt rajta, amely talán önmegsemmisítőbb, mint bármelyik külső fizikai kényszer, elnyomás. A sehova nem figyelést, a begubózást, a ma már semmit sem hallást és semmit sem szólást, a teljes magába fordulást - ezt a lelkiállapotot fejezi ki a legszimbolikusabban a Zsolt. 137, 1-2 a "fűzfákra függesztett hárfa, vagy a Babilon folyóvizeinél csak üldögélő és síró nép". Vajon csak a Szentírás lapjain megjelenő babiloni fogságban lévő elcsigázott nép lelkiállapotát ismerjük fel e szavakban? Vagy érezzük a megelevenedő képek mozaikjaiban nemzetünk, egyházunk, önmagunk életét? Nem élünk-e önmagunk jelenének kilátástalan bűvkörében? Ebből a végzetes magunkba fordulásból akar Isten kiszabadítani, s ennek az Igének első két versében megmutatja, hogy az élet középpontjában nem egyéni életem, és nem egyházam jelen helyzete van, hanem az Úr: reám hallgass, én vagyok a te Teremtőd, én választottalak ki, én segítelek meg. A sehova nem tartozás, a kapcsolattalanság érzésével szemben válaszol Isten: Teremtőd, alkotód vagyok anyád méhétől fogva. Azaz, mielőtt egyházam egyházzá vált volna, mielőtt öntudatomra ébredtem volna, oda voltam kötve a Teremtő Úrhoz.

Azt, hogy az elárvult száműzöttek ott Babilonban is az Úrhoz tartoztak, Isten azzal adta a nép tudtára, hogy két megtisztelő nevet adott nekik. Izrael, az Úr választott szolgája, valamint Jákób, te igaz nép. De mit is fejez ki e kettős megszólítás? A Szentírásban Izrael szolgai mivolta ott, akkor és azóta is két dolgot jelent. Egyfelől, hogy Isten a maga számára választotta ki szolgáját, eltulajdoníthatatlanul birtokává nyilvánította. Nem lehet az elszórtságnak és elszakadozottságnak olyan mély élménye, amelyen ne törne át a biztos tudat: Az Úr szolgája vagyok. De ebben a szövegösszefüggésben azt is jelenti, hogy küldetésem van a népek felé. Az Úr szolgája vagy! Küldetésed van Istenben hívő és nem hívő embertársaid felé. Isten választott népeként, gyermekeként vidd Isten üdvakaratát világosságként a világnak. Azt, hogy Isten szereti a világot és meg akarja tartani: vinned kell a magába fordult nép felé, a megfáradtaknak, a gyászban megkeseredetteknek, a céltalanul bolyongóknak. A másik megszólítás és megtisztelő név: Jákób, te igaz nép. S ez újra csak két dolgot foglal magába. Izrael mint Jákób, azaz csaló, melyben hangsúlyozza, hogy Isten népének állandóan tudnia kell nemcsak azt, hogy egy csalótól származik, hanem azt is, hogy ő maga is becsapta Istent szövetségi hűtlenségével. A múlt és a jelen keserű tudatában forgolódunk: megcsaltuk Istent és csaljuk magunkat és egymást. E teher súlya alatt roskadozva mondja mégis ki Isten ránk: igaz nép vagy, mert bele vagy foglalva abba, akit a csaló népből kiválasztottam, s az ő nevét kaptad: igaz nép, krisztusi, keresztyén. Ennek a tudatában érdemes felállni, erőt venni s elindulni, mint Istenben elrejtett, megerősödött, megváltott gyermek és szolgálatra kész szolga.

Taraczközi Ferenc