Aki a színművészetet és a családot egyszerre "műveli"

Interjú Kacsur Andreával, a beregszászi színház művésznőjével

Kacsur Andrea 1998 óta tagja a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatának. A művésznő úgy tud karaktereket megformálni, mint kortársai közül talán csak kevesen, ugyanakkor a karrierrel legalábbis egyenértékűnek, ha nem annál fontosabbnak tartja a családot.

- Hogyan lett a frissen végzett színinövendékekből igazi társulat, amikor évfolyamtársaival Kijevből visszatértek Beregszászba, ahol 1998-ban még színházépület sem volt?

- Amikor 1998-ban mi, végzősök tizennégyen megérkeztünk Beregszászba, s csatlakoztunk az akkori kicsiny társulathoz, azonnal belecsöppentünk a nagybetűs életbe, anélkül, hogy fogalmunk lett volna róla, milyen is az. A rendezőnk, Vidnyánszky Attila szinte a szó szoros értelmében megfogta a kezünket, s úgy vezetgetett lépésről lépésre; megmutatta, mit és hogyan is kellene csinálnunk, hiszen egy dolog, hogy az ember mit tanul a főiskolán, s más a gyakorlat, ahogyan egy szerepet valójában megformálunk, ahogyan összeáll az előadás.

- Sokan mégis megirigyelhetnék az önök pályakezdését...

- Gyakorlatilag azonnal a mély vízbe dobtak bennünket. "Kezdésnek" például Eliot Gyilkosság a székesegyházban című drámáját adtuk elő. Igen nehéz a darab, s a színrevitelével is meg kellett küzdenünk, tehát azonnal ízelítőt kaptunk az igazi színészi munkából. Ugyanakkor az előadást itthon és külföldön is nagy sikerrel mutattuk be, azaz megtapasztalhattuk, hogy van értelme a munkánknak, jó irányba haladunk. Úgyhogy, ha lehet, a továbbiakban még lelkesebben dolgoztunk, annak ellenére, hogy valóban nem volt színházunk, s gyakorta késett még az a csekély fizetésünk is, amely egyébként sem volt elég a megélhetéshez. A lényeg, hogy sorra jöttek a szerepek, egymást érték a külföldi és hazai fesztiválok, ahol gyakorta volt részünk elismerésben.

- Közben jött a család, a gyerekek...

- Főiskolás korunkban gyakran mondogatták, hogy aki színésznek készül, jól gondolja meg, alapít-e családot, hiszen azt a karrierünk sínyli meg. Nos, mi a férjemmel, Kacsur Andrással, aki hozzám hasonlóan nagyszőlősi születésű, s ugyancsak színész (természetesen ugyanannak a társulatnak vagyunk a tagjai), mégis megpróbálkoztunk a családalapítással, s mintegy másfél évvel Beregszászba érkezésünk után meg is született az első fiunk, Balázs, akit 2004-ben követett a testvére, Gergő. Egyszerre gyermekeket nevelni és folytatni a színészi pályát ugyan valóban rendkívül nehéz, ám mi a kezdetektől ragaszkodtunk a családhoz, s az elmúlt évek bebizonyították, hogy nem lehetetlen vállalkozás a mienk.

- Hogyan működik egy olyan család, ahol a férj és a feleség is a színpadnak él?

- Számunkra ez a természetes "családmodell". Felváltva tanulunk szerepet, és foglalkozunk a gyerekekkel.

- A beregszászi társulat sajátossága, hogy sokat turnézik, számtalan közös produkcióban vesz részt más társulatokkal. Mennyire befolyásolja ez a körülmény a munkájukat, az életüket?

- Az a kettősség jellemzi a munkánkat immár évek óta, hogy időnként itthon, mintegy begubózva dolgozunk az új előadásokon, máskor viszont sokat turnézunk, esetleg más színházakkal közös produkciókon veszünk részt, mindenekelőtt Magyarországon. Úgy hiszem, az itthoni aprólékos műhelymunka sikereink egyik legfontosabb összetevője, míg az anyaországi színészekkel való közös fellépések szakmai szempontból jelentenek számunkra rengeteget, hiszen nagyszerű művészekkel dolgozhatunk együtt, s rengeteget tanulhatunk tőlük.

- Milyen érzés együtt dolgozni a szakma nagyjaival, mint amilyenek például Eperjes Károly, Blaskó Péter, Kamarás Iván, Takács Katalin, Nagykálózy Eszter, Kubik Anna? Nem éreznek egyfajta kisebbrendűséget?

- Soha nem éreztem még kisebbrendűséget hasonló esetben. Általában annyira közvetlen emberek a magyarországi kollégák, hogy fel sem merül ez a kérdés. Legfeljebb akkor vagyunk némileg elfogódottak, ha belegondolunk, hogy mekkora szakmai nagyságokkal van szerencsénk együtt dolgozni. Ilyenkor az ember igyekszik a maximumot nyújtani, s közben éberen figyel, hogy minél többet tanulhasson.

- Meg van elégedve pályája alakulásával, a szerepeivel?

- Igen. Úgy érzem, nagyszerű szerepeket kapok, ráadásul olyanokat, amelyek közel állnak hozzám. Példaként említhetném Csehov Három nővéréből Olgát, vagy egy másik Csehov-darab, a Leánykérés Natalija Sztyepanovnáját, továbbá Shakespeare Rómeó és Júliájának dadáját, Verebes Ernő Sardaffass, a hímboszorkány című művének bábáját. Ám, még ha kisebb szerepeim adódtak, azokat is kivétel nélkül szerettem, azok is hozzám nőttek.

- Mégis, mi az úgynevezett szerepálma, mit szeretne feltétlenül eljátszani?

- Nekem mindig az a legkedvesebb szerepem, "a nagy szerep", amelyiken éppen dolgozom. Egyébként is, annyira gazdag a drámairodalom, hogy az ember általában csak akkor tudja igazán felmérni, mennyire "testhezálló" szerepet kapott, amikor elmélyedt benne, megbirkózott vele.

- Ha maga elé képzeli a jövőt, milyennek látja azt?

- Ami a szakmát illeti, gyakorlatilag ugyanilyennek képzelem el, mint amilyen eddig volt: jó szerepek, turnék, sikerek. Ha a családunkra gondolok, azt hiszem, a két fiú mellé jó volna még egy kislány is...

bkv