Beregszászból a Máramarosi-havasokba

Hangulatos szabadidőprogramot, kirándulást szervezett a KMKSZ Beregszászi Alapszervezete a közelmúltban.

Az összesen 420 km-es útitervet a szombaton kora hajnalban gyülekező kirándulókkal az alapszervezet elnöke, Horkay Sámuel ismertette, aki remek idegenvezetőnek bizonyult. Előadásából még az ismerősebb beregi és ugocsai vidékekkel kapcsolatban is rengeteg új földrajzi, történelmi adattal, legendával gazdagodott a hallgatóság. Az egykori Máramaros vármegye területére érve aztán az alföldi tájhoz szokott tekinteteket egyre inkább magukra vonták a látóhatár pereméről mind közelebb kerülő lenyűgöző hegyvonulatok, a Kárpátok fenséges bércei.

Técsőre érve rövid városnézés következett. Kossuth Lajos 1896-ban állított mellszobráról megtudhattuk, hogy ez az egyetlen magyar vonatkozású köztéri szobor, amely a helyén maradt 1945 után. Az új hatalom többször is megpróbálta eltüntetni, de a "técsiek" furfangos módszerekkel mindig megmentették. A közelben lévő református templom festett fakazettás mennyezete ma már ritkaságszámba menő érték. Szobor őrzi a templom mellett Hollósy Simon, a híres iskolateremtő festőművész emlékét, aki élete utolsó éveit Técsőn töltötte.

A kirándulók első hosszabb pihenőjüket Rahó előtt, az 1887-ben állított Európa közepe emlékoszlopnál tartották. Ennek közelében igényes kávézó és tájmúzeum található, körülötte rendezett pihenőpark az összes európai ország magasan lobogó zászlóival. Felemelő érzés. Csak akkor válik erősen felemássá, amikor arra gondolunk, hogy innen pár kilométerre, a Tisza mentén "kettézárt" települések egész sora emlékeztet: a trianoni "béke" nem egyszerűen egy történelmi adat.

Továbbindulva a busz a Fekete-Tisza völgyében halad. Az egymás fölé magasodó hegyóriások lomblevelű erdőinek őszi verőfényben ragyogó, a citromsárgától a vörösökön át a rozsdabarnába hajló színkavalkádját fokozatosan felváltják a mélyzöld fenyvesek. Itt, a Kárpátok gerince alatt húzódott egykor az Árpád-vonal völgyzárrendszere, amelyet áttörni soha nem sikerült az ellenségnek, csak elfoglalni, miután központi parancsra kivonták a védőalakulatokat. A betonbunkerek maradványai sok helyen máig megtalálhatók.

A végcélhoz, a Tatár-hágóhoz érve, kb. 1000 m magasságból lenyűgöző panoráma tárul a kirándulók elé: egyszerre láthatók a Szvidovec-hegység, az Iker-havas, a Pietrosz és a Hoverla méltóságteljes csúcsai. Ahol a szemlélődők állnak, valahol ott húzódott a történelmi magyar-lengyel határ...

A visszaúton Kőrösmező -Kárpátalja legkeletibb magyar szórványtelepülése - újabb hihetetlen élményt tartogat. Az 1824-ben épült pravoszláv-görög katolikus Sztrukovszka fatemplomban egy XVII. századi, bőrre festett egyházi zászló egyik oldalán Szent Istvánt ábrázoló kép látható, alatta latin felirat: St. Stephanus Rex Ungaria.

Folytatva útjukat a kirándulók megálltak még a 36 m magasból alázuhogó Trufanyec-vízesésnél, Rahón a Fekete- és a Fehér-Tisza összefolyásánál, majd Beregkisfaludnak (Szilce) véve az irányt a Borzsa völgyében haladva tértek vissza Beregszászba.

A hajnali sötétségben útnak induló csapat a sűrű esti szürkületben ért haza. Több száz kilométer után a fáradtság legkisebb jele sem mutatkozik senkin. "Tudjátok, jövőre hova menjünk?" - hangzik búcsúzkodás helyett, s csak úgy röpködnek az ajánlatok. Összekovácsolódott, fáradhatatlan csapat ez. Jöhetnek az emberpróbáló hétköznapok.

R. M.