Dráma az elvágyódásról és az otthontalanságról

Ősbemutató a beregszászi színházban

2005. október 28., 10:00 , 250. szám

A héten ősbemutatóval nyitja meg új idényét a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház. Háy János A Pityu bácsi fia című drámáját budapesti vendégrendező, Bérczes László viszi színre Szűcs Nelli, Tóth László és Trill Zsolt főszereplésével. A bemutató kapcsán a rendezővel beszélgettünk.

– Honnan ered a kapcsolata a beregszászi színházzal?

– Az 1996-ban alapított budapesti Bárka Színház művészeti vezetője vagyok, amely azon kevés magyar színház egyike, mely az elmúlt 5-6 évtizedben alakult. Színházunk az átlagosnál talán valamivel erősebb kapcsolatokat ápol a határon túli magyar színházakkal, s noha elsősorban a saját előadásainkat játsszuk, azért vendégjátékok is vannak nálunk szép számmal. Sőt, minden évben ősszel rendezünk egy színházi találkozót is Magyar Színházi Műhelyek Fesztiválja címmel. Erre a fesztiválra sokszor meghívtuk a beregszászi társulatot is, kapcsolatunk tehát innen ered. Részvételük mindenkor rangot adott a fesztiválunknak, s színházunknak is megtiszteltetés volt a beregszászi csapat részvétele. Ha eddig nem tudtam volna, hát most személyesen is megtapasztalhattam, hogy nem éppen a legfényesebb körülmények között dolgoznak. Ugyanakkor az a teljesítmény, amelyet a társulat Vidnyánszky Attila rendező vezetésével produkál, szerintem a legjobbak közé tartozik a magyar nyelvű színházak között.

– Mi késztet egy fővárosi rendezőt arra, hogy Beregszászban rendezzen?

– Az első számú ok, amiért itt vagyok, az, hogy a beregszászi színészek nagyon jók, megtiszteltetés velük dolgozni. A másik ok, hogy korábban is átjártam rendezni Kolozsvárra, Szatmárra, később azonban megszakadt ez a kapcsolat, mert a Bárka Színház rengeteg munkát jelentett. Már sok éve gyakorlatilag "be voltam zárva" a Bárkába, s nagyon vágytam arra, hogy kicsit kiszakadhassak abból a közegből. Márpedig az nem jelentett volna kiszakadást, ha, tegyük fel, a Bárkából átmegyek esetleg egy néhány száz méterrel távolabbi másik fővárosi színházba, hiszen benne maradok ugyanabban a pesti hajszában. Végül a harmadik ok az volt, hogy találtam egy számomra nagyon kedves darabot. A darab címe: A Pityu bácsi fia, szerzője pedig a negyvenes éveiben járó Háy János kortárs magyar író. Egy olyan darabról van szó, amelyet hitelesebb környezetben, mint amilyen a beregszászi, talán nem is vihetnék színre. Budapesti, úgymond értelmiségi színészekkel dolgozva hosszú út vezetne odáig, hogy egyáltalán megleljük azt a fővárosra fe

lnéző, oda vágyakozó, ám a maga értékét a maga helyén megteremtő falusi közeget, amelyet a dráma megrajzol. Nagyon jó színészekkel nyilván Budapesten is meg lehetne rendezni ezt a darabot, ám akkor is csak egy hosszú folyamat eredménye lehetne, amíg ráéreznek a művészek arra, ami itt egy beregszászi színésznek magától értetődő, a zsigereiben van. A próbák során Tóth László, Szűcs Nelli vagy Trill Zsolt elsőre tudtak rátalálni a megfelelő megoldásokra, ráadásul rengeteg ötlettel gazdagították az előadást, hiszen mindaz, amiről Háy János ír a darabban, életük szerves része. Mindez együttesen a körülmények, adottságok olyan szerencsés egybeesését jelenti, amiért én csak hálás lehetek a sorsnak.

– Mit kell tudnunk a darabról?

– Az író által megírt történet 1972-ben játszódik, ám ezt mi nem különösebben hangsúlyozzuk, mivel minden, a darabban felvetett probléma ugyanúgy érvényes lenne 1910-ben és 2005-ben is. A mű által boncolgatott egyik lényeges kérdés, hogy tulajdonképpen hol is van otthon az ember. Meglehet, első hallásra túl általánosan hangzik a kérdés. Azonban gondoljunk csak bele: megszületik valaki egy faluban – ez az ő igazi közege, amelyben otthonosan érzi magát –, de a vágyai az embert mindig valahová máshová húzzák. Ez mindig így van, függetlenül attól, hogy Beregszászban vagy Budapesten él valaki. Az emberi én része az elvágyódás, az útnak indulás, az elszakadás. A mi darabunk főszereplője egy melós, a Trill Zsolt által alakított Pityu bácsi, aki valamikor fiatal korában elhagyja a faluját, a fővárosba utazik, azaz a parasztból budapesti melós lesz; rokonai, barátai, ismerősei ugyanakkor otthon maradnak. Ahogyan a legtöbben, ilyenkor nyilván ő is azt hiszi, hogy jót lépett. A darab azt igyekszik megmutatni, mi történi

k a melóssal a nagyvárosban, hogyan éli meg azt a fajta idegen lakótelepi közeget, amelyben egész életét leéli. Főhősünk melózik, fizeti a lakótelepi lakás részleteit, miközben a korábbi, kerttel övezett, madárdaltól hangos vidéki élettel szemben egyre jobban bezárja magát az úgynevezett fejlődésbe, a civilizációba. Természetesen nem áll szándékunkban szembeállítani a vidéket a várossal, hiszen a vidéknek is megvannak a maga problémái, gondoljunk csak például a szegénységre, a szűkös lehetőségekre stb. Mi tulajdonképpen azt a kérdést boncolgatjuk, mi a jó út egy olyan ember számára, aki már elveszítette az otthonát, ahová többé nem térhet vissza, viszont máshol sem sikerült új otthonra találnia. Véleményem szerint, ez egy olyan egyszerre világos és nehéz kérdés, amellyel az emberek többsége szemben találja magát itt, Beregszászban is, s meg is hozza a maga döntését. Ezt a döntést én, kívülálló, nem ítélhetem meg.

solt