Bissinger Irén: "Állandóan kísértett a félelem"

Hatvanegy éve kezdődött a kárpátaljai magyarok és németek deportálása

2005. november 11., 09:00 , 252. szám

Bissinger Irén 78 éves, Nagyszőlősön él. 1944-ben pusztán a neve miatt, németként megbélyegezve sok más fiatal lánnyal együtt deportálták. Megjárta a Donyec-medencei Horlivkát, ahol szinte gyermekfejjel kellett átélnie a láger borzalmait. Két év múlva, 1946-ban tért haza.

1927-ben születtem Nagyszőlősön. A szovjet csapatok bevonulásakor 17 éves voltam. A két bátyám, Ottó és Rudolf a magyar hadsereg katonájaként a fronton harcolt, én és a nővérem voltunk édesapánk támaszai. 1944 őszén Nagyszőlősre is bejöttek az oroszok, majd nem sokkal a "felszabadítás" után elvitték a magyar férfiak többségét malenykij robotra. Mindez sejtetni engedte, hogy az elkövetkezőkben nem sok jóra számíthatunk.

Decemberben aztán parancs jött, hogy minden fiatalabb német vagy feltételezett német nemzetiségű lakos köteles jelentkezni munkaszolgálatra. A fiatalabb lányoknak is jelentkezniük kellett. Mi is kaptunk a nővéremmel egy felszólítást. Nem értettük a dolgot, hiszen nem voltunk németek. Édesapám magyarországi születésű volt, nem is beszéltük a német nyelvet. Csupán a nevünk volt német hangzású. A félelem hatására azonban engedelmeskedtünk a felszólításnak.

A jelenlegi magyar iskola épületében gyűjtötték össze az embereket 1944. december 27-én. Innen szovjet szuronyos katonák kíséretében útnak indítottak bennünket Husztra, onnan pedig Volócra, ahol marhavagonokba tereltek bennünket, és elindítottak a Donyec-medence felé.

Donbászra kerültünk, Horlivkába. Itt egymás mellett két láger volt. Az egyikben a női rabok voltak, a másikban pedig magyar hadifoglyok, nagyon rossz körülmények között.

Közvetlenül az elhurcolásunk előtt otthon gyógyszerésznek tanultam, és ez segítségemre volt a lágerben. Utasítást kaptam, hogy jelentsem, ha valaki megbetegszik a rabok közül. Ekkor már nagyon sok volt a tífuszos, legyengült ember. A tábori őrszemélyzet tagjai éreztették velünk a kiszolgáltatottságunkat. Volt egy szovjet tiszt, aki azzal rémítgetett bennünket, hogy a háború után ollóval és borotvapengével fognak bennünket felvagdosni. Ez nagyon megijesztett mindenkit, mert ilyen körülmények között az ember hitelt ad az ilyesminek. Panaszkodni nem mertünk senkinek, mert féltünk. A véletlen sietett a segítségünkre. A lágerparancsnok egy öreg őrnagy volt, aki bizonyos megértést tanúsított a foglyok iránt. Amikor megtudta, hogy mivel terrorizál bennünket a tiszt, odajött hozzánk és oroszul szemrehányást tett nekünk, amiért ezt hamarabb nem mondtuk neki. Intézkedett, hogy a kegyetlen tisztet irányítsák át máshová. Ezután valamivel könnyebb lett a helyzetünk.

Hamarosan egy kokszkémiai gyárba kerültem dolgozni, ahol a kokszból kinyert salakot hánytuk lefelé a vagonokról. A hazakerülésemig itt dolgoztam. Nagyon keményen dolgoztunk, pedig szinte éheztettek minket. Naponta húsz deka kenyeret kaptunk, és kétszer osztottak "paszulylevest", ami általában meleg vízből és két szem paszulyból állt, halzsírral ízesítve. Undorító volt.

Egy idő után a munka és a hiányos táplálkozás következtében lesoványodott mindenki, még több lett a beteg. Egy nap, amikor nem dolgoztunk, egy huszti lánnyal kiszöktünk élelmet szerezni. A környéken, ahol a láger állt, múlt századi viszonyok uralkodtak. Nem használtak sehol gépeket, a földet kézi erővel művelték. Találkoztunk egy öreg nénikével, akihez elszegődtünk ásni. Fizetségül megvendégelt bennünket, sőt még a nővéremnek is hoztam ennivalót.

Amikor visszamentünk a lágerbe, azt láttuk, hogy minden rab az udvaron áll. Kiderült, hogy miattunk állnak így büntetésből, itt ugyanis mindenki egymásért felelt.

Sokszor megdöbbentett bennünket az őrök lelketlensége, ateizmusa. Emlékszem, egy reggel éppen munkába indultunk a gyárba, amikor tőlünk nem messze szovjet katonák halottakat dobáltak le egy hirtelen vájt tömegsírba, majd rászórtak egy kis földet és otthagyták őket. Sok halottnak kilátszott a keze, lába. Borzalmas volt mindez. Megvártuk, hogy a katonák elmenjenek, és odarohantunk, hogy ássunk egy nagyobb gödröt, nehogy a kóbor kutyák kikaparják és széttépjék a holttesteket. Amikor a szemközti lágerben raboskodó magyar foglyok ezt meglátták, kiabáltak, hogy hagyjuk a gödröt és menjünk dolgozni, mert ha az őrök meglátják, mit csinálunk, Szibériába deportálnak minket. Megfogadtuk a tanácsukat, mert nagyon féltünk.

Két év múlva sikerült csak hazakerülnünk a nővéremmel, végre találkozhattunk a két bátyámmal, akik szintén hazatértek a hadifogságból. Itthon szomorú hír fogadott. Az édesapám 1945-ben, az elhurcolásunk után pár hónappal bánatában meghalt. A nővérem a lágerben megbetegedett, nem sokkal a hazaérkezésünk után ebbe bele is halt. Mindez óriási családi tragédia volt, ráadásul olyan hírek kezdtek el terjengeni, hogy megint elvihetnek valahová kényszermunkára, így állandóan kísértett a félelem.

Később itthon ápolónőként helyezkedtem el, 48 évig kórházban dolgoztam. Ez alatt az idő alatt nagyon kevesen tudták, hogy lágerben voltam. Féltem, hogy ha megtudják, elbocsátanak.

Szerencsésen megértem a 78 évet, noha a lágerévek nem múltak el nyomtalanul. Az átélt szörnyűségek miatt 17 éves koromtól fáj a szívem és bronchitiszem van. Hogy túléltem a fogságot, annak köszönhetem, hogy fiatal voltam, és hittem Istenben. Néha ma is előtörnek belőlem a fájó emlékek, és próbálok ilyenkor másra gondolni, de az akkori borzalmakat elfelejteni nem lehet soha.

Fischer Zsolt