Egy igaz ember hitvallása
95 esztendeje született Sáfáry László
(Folytatás az előző számunkból)
Sáfáry László talán egyik legszebb verse a Fiatal fák. A költő lelkének legmélyebb rezdüléseit érezhetjük meg ezekből a tiszta, mesterkéletlen és mélységesen igaz sorokból.
A sugár fenyőfák és a tölgyek pusztulnak lassan,
a tél szaggatja a fák levelét.
Ahol annyit rejtőztem a sűrű csendben,
már csak néhány fa mered a magasba lombtalanul.
Kopár hegyeket látok,
és az alacsony novemberi hóból
csak nagyritkán tör elő a fiatalos.
De ki is ültetett volna?
Pénzemberek jöttek ide messzi földekről,
idegen nyelven beszéltek
és idegen szívvel mentek tovább.
Idegen nyelven osztottak parancsot:
és hulltak a fák.
Hulltak a fák és hulltak az iskolák is,
ahol még az én nyelvemen tanultak,
és hulltak mind,
amik énnekem kedvesek.
De felütöm én tanyámat a régi ösvények mellett
és őrzöm a megmaradt fiatalost.
Tanyámat nem jelzi semmiféle zászló,
csak a hozzám jövő szegények és fiatalok.
Lehet, hogy nagy viharok jönnek a hegyekből,
és a népeken is végigront újra a háború és pusztulás,
vagy egy kis szellő hidege dönt el engemet.
De sorsom fel van írva és magyarul van felírva
a földemen, a fiatal fák levelén.
A költemény – megírása után pontosan hetven évvel – semmit nem veszített időszerűségéből. A vázolt problémák napjainkban is jelen vannak, de a vers üzenete ennek ellenére előremutat, amiből erőt lehet meríteni: fiatalos hit van benne, amire napjainkban talán a legnagyobb szükség van.
A cseh megszállás – a mindenkori megszállás – egész tragédiája van drámaian tömörítve ebben a mesterien megfogalmazott, az egyéni fájdalom hitelességével átitatott néhány sorban.
A szimbolikus jelentőséggel bíró cím után egy pusztuló téli erdőt vetít elénk a költő: a "sugár fenyők" és a "tölgyek" egy egészséges, erős, égnek törő, az Életet szimbolizáló erdő agóniáját sugalmazzák. Ezt a szomorú jelent teszi még érzékletesebbé Sáfáry, amikor egyes szám első személyben felidézi egy visszasírt, elmúlt világ békéjét. Kiérezni a sorokból a gyermekkor önfeledt játékát, az ifjúkor szemlélődését, egy olyan nyugalmat, ahol mondanivalója van még az ősállapotnak, a sűrű csendnek. Ennek a helyén állnak most óriási felkiáltójelként, mementóként, lecsupaszítva, élettelenül a valaha életerős fák – egy égbekiáltó bűntett áldozatai. A lelki szemeink előtt kitágított horizonton az életet kereső emberi szem a halállal, az élettelenséggel, a kiégett kopársággal találkozik. Még nyomasztóbb a kép azáltal, hogy szinte egyáltalán nincs "fiatalos", pedig "alacsony" még a "novemberi hó".
A pénzvilág könyörtelen ridegsége és szívtelensége jelenik meg a "pénzemberek jöttek ide messzi földekről" sorban. Sáfáry elemi erővel hangsúlyozza ki az Otthon kiszolgáltatottságát a megszálló brutalitással szemben. Az idegen nyelven beszélő és parancsokat osztogató erőszak tönkreteszi, kifosztja a földet, rákényszeríti akaratát az itteni emberekre is, akik közül sokan gyengeségből, érdekből vagy azért, mert megfélemlítették őket, teljesítették a betolakodók akaratát és a megszállókkal együtt (azokat sokszor túllihegve) kivágták a fákat.
A csehek módszeresen építették le a magyar intézményeket, így az iskolákat is megtizedelték: a magyar nyelv és kultúra megcsonkításra volt ítélve. A csehesítés átgondoltan folyt.
A költemény középső részének utolsó mondata újból egyes szám első személyben hangsúlyozza a letűnt múltat, ahol "még az én nyelvemen tanultak", de ahol most " hulltak mind, amik énnekem kedvesek".
Nem véletlen, hogy e középső rész kilenc sorában háromszor ismétlődik az "idegen" szó, négyszer a "hulltak" ige és ugyancsak háromszor a "nyelv" főnév. Ezeknek a szavaknak a fontosságát az is fokozza, hogy a vers tényfeltáró tengelyén kívül más helyeken szóismétléssel nem találkozunk.
Az utolsó sorokban elénk tárulnak Sáfáry jellemének legfontosabb összetevői: a tisztesség, az elkötelezettség, az önzetlenség és a derűlátás. Prófétai jövőbelátás is fémjelzi ezt az utolsó passzust. Olyan ez a néhány szó, mintha a tavaszi napfény egy pillanatra száműzte volna a téli nyirkot és érezni lehetne egy rövid időre az ébredező föld szagát. Benne van a költő teljes emberi és költői hitvallása, valamint otthon-, illetve magyarságszeretete: a nehézségek, a sors felvállalásának férfias egyértelműsége és szépsége. A remény szólal meg minden reménytelenséggel szemben. Minden igyekezetünkkel meg kell őrizni még el nem pusztított értékeinket, őrködni kell felettük, "a régi ösvények mellett", amelyeket ismer, amelyek elvezetnek kincseinkhez: a fákhoz, a múlthoz, nemzetünk ereklyéihez, kultúránk forrásaihoz. "A megmaradt fiatalos" alatt a nemzet továbbélésének igazi biztosítékát: a lelkileg nemes fiatalságot, a jövőt jelentő gyerekeket érti. A sorokból az is kitűnik, hogy az emberi hitelesség az, nem pedig az önmutogató cégérlobogtatás, ami vonzani fog másokat. Az a fontos, hogy tisztességre neveljünk, tudjunk azonosulni mások gondjával és örömével, legyen szociális érzékenységünk. Jönni fognak a fiatalok, akik képesek lesznek hinni és tenni, és akkor van esély a túlélésre.
Az utolsó előtti mondat valódi prófécia: szóról szóra beigazolódott. Jött a II. világháború, és a krisztusi kort elért Sáfáryt is ledöntötte a Don-kanyarnál "egy kis szellő hidege".
A vers utolsó gondolatában a jelen minden negatívuma ellenére bizakodó a hang: az embernek a keresztjét fel kell vállalnia, magyarságáért ki kell állnia és mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy nemzete éljen és feltámadjon. Sáfáry is ezt tette. Életével, tanári, emberi magatartásával, humánumával és elhivatott magyarságával hitet tett egy életforma mellett, és beoltott ezzel sok-sok fiatalt, akik ezt a gondolkodást remélhetőleg szintúgy életfilozófiájukká teszik és az "ügyet" tovább viszik.
Földi pályafutásunknak arról kell szólnia, hogy szebbé tegyük ezt a világot, hogy egy picivel járuljunk hozzá közvetlen környezetünk, nemzetünk és ezen keresztül a szélesebb nagyvilág szebbé tételéhez. Ha így gondolkozunk, életünk tovább él sok-sok ember szívében, "a fiatal fák levelén". Ez Sáfáry emberi, költői hitvallása.
Popovics Béla
