Két darab, öt előadás egy hét alatt

2005. december 16., 09:00, 257. szám

Színházi élményekben gazdag hétre tekinthetünk vissza. Elvégre igazán ritkán fordul elő, hogy ilyen rövid idő leforgása alatt öt színházi előadást hirdessenek Kárpátalján. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Anton Csehov Három nővér című drámája alapján készült előadása novemberben nagy sikert aratott a budapesti COMET színházi fesztiválon. A Vidnyánszky Attila rendezte produkció hazai bemutatójára múlt héten, szerdán került sor Beregszászban.

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolával immár évek óta folytatott együttműködés keretében a premiert csütörtökön és pénteken további két előadás követte a főiskola színházi bérlettel rendelkező diákjai és tanárai számára, a NKÖM támogatásával, szombaton Munkácson lehetett része színházi élményben a helyi magyarságnak. A beregszászi társulat Háy János A Pityu bácsi fia című drámáját mutatta be a városi kultúrházban a budapesti Bérczes László rendezésében. Vasárnap este, a nagy érdeklődésre való tekintettel a társulat Beregszász színházkedvelő közönsége előtt adta elő még egyszer a Három nővért.

Csalódhat, aki a klasszikus csehovi szöveg szó szerinti felmondását várja a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Vidnyánszky Attila rendezte Három nővér című előadásától. Aki azonban nyitott a társulat által felajánlott két és fél órás látványbeli és érzelmi kalandra, annak párját ritkító élményben lehet része.

A Beregszászban első ízben múlt szerdán bemutatott előadás nagyban eltér a lineáris történetmesélés és -kezelés hagyományaitól. A színészek eleve a dráma közepével kezdenek, amint a három nővér – Olga (Kacsur Andrea), Irina (Vass Magdolna) és Mása (Orosz Ibolya) – körül pusztulni, tünedezni kezd a megszokott, ugyanakkor megkövesedett és számukra végső soron elviselhetetlen XIX. század végi orosz világ. Csak később folytatódik a játék az első és a második felvonás töredékeivel, mintegy szemléltetve ennek a létnek az értelmetlenségét és kilátástalanságát. Így jutunk el végül a szinte óhatatlan végkifejletig, amikor már ebből a céltalan világból is csupán emlékfoszlányok, kacatok maradnak. Mindezt valami meghatározhatatlan, sejtelmes hangulat – bánat és derű, szeretet és gyöngédség, reménytelenség és beteljesületlen szerelem keveréke – lengi körül, amely tompítja valamelyest a komikus jelenetek, poénok élét, ugyanakkor a drámai csúcspontokat sem hagyja melodramatikussá fajulni.

Az értelmetlenség, a kilátástalanság és az elvágyódás mellett az előadás negyedik kulcsfogalma az irrealitás. A drámabeli vidéki életnek a jelenetekből amúgy is sugárzó infantilitását csak még inkább hangsúlyozzák az olyan megoldások, mint például az Andrej Szergejevics Prozorov (Kristán Attila) által folyamatosan hurcolt kicsiny szék és hegedű, vagy a falra ragasztott kockacukorból a szereplők által nagy gonddal kirakott jelképes Kreml-torony.

A három nővér s egész világuk körül nemcsak képletesen, hanem a valóságban is megáll az idő, egyszerre látjuk a múltat és a jelent. Vidnyánszky Attila tehát nem történetet meséltet-játszat el a szereplőkkel, hanem inkább a szó szoros értelmében vett élőképeket vetít elénk egy élhetetlen világról, annak előzményeivel és következményeivel együtt.

Az előadás képi világát, vagy inkább képszerűségét érdemes külön is hangsúlyozni. A himbálózó kötelek a rájuk aggatott könyvekkel, a felakasztott kabát, az "asztaltáncoltatós" jelenet stb. felejthetetlen, már-már képzőművészeti élményt jelentenek.

Az előadás kedvéért egy estére szinte a szó szoros értelmében a feje tetejére áll a beregszászi színház: a nézőteret teljes egészében lebontják, s a színházterem hosszanti fala mentén építik újjá, miáltal hihetetlenül kitágul, óriásira nő a színpad. A dráma helyszíne, a Prozorov ház ebben a felfogásban és térszerkezetben hatalmas, többdimenziós, szinte önálló életet élő gócpontok és helyszínek, mondhatni miniszínpadok egybefüggő összessége. Ezeken hol egy időben, hol váltakozva zajlik a cselekmény, villannak fel képek a múltból a színészek által megjelenítve vagy a falra vetítve, esetleg hangfelvételről sugárzott szövegrészeket illusztrálnak. Ez az a hely, ahol "élnek" a szereplők, azaz a színészek, akik jelenlétükkel, játékukkal kiemelik és összekötik ezeket a tér- és időszeleteket. Az összhatást a díszlet (Alekszandr Belozub munkája) – a színpadot behálózó kötélrendszer, a könyvek, hangszerek, használati tárgyak céltudatosan kaotikus halmazai – teszi még hangsúlyosabbá, s egyben kellően tagolttá.

A néző ebben a helyzetben – színházlátogató számára talán némileg szokatlan módon – maga kényszerül fókuszálni, megszerkeszteni a saját előadását a "ház" eléje táruló életének, azaz a gyakorta egyszerre játszódó jeleneteknek a mozaikjából. Ehhez a rendező csupán vezérfonalat kínál, mintegy felajánlva a vezetés lehetőségét a saját hangsúlyainak kirakásával, ugyanakkor meghagyva a döntés szabadságát is az összhatás kialakítása tekintetében.

Az előadás valamennyi elemét tekintve jól illeszkedik a beregszászi színház korábbi produkcióinak sorába, mindazonáltal feltűnő a szerkezeti bonyolultság mögötti céltudatosság és összefogottság. Ráadásul sikerül úgy érvényesíteni az elgondolt koncepciót, hogy ezenközben "élni hagyják" a színészeket. Sőt, az artisták játéka, ötletei ezúttal kulcsfontosságú szervező erőkké lépnek elő. A hatalmas színpadi tér egy-egy szelvényében előadott jelenetekbe az ő játékuk, jelenlétük volt hivatott életet lehelni, s ők mind a tizenöten nagyszerűen éltek a lehetőséggel, ismételten bizonyítva, hogy a beregszászi színház mára a magyar színjátszás egy igen jelentős társulatává érett, amely remélhetőleg még sok hasonlóan emlékezetes estét szerez közönségének.

solt