A mozgalmas kezdet garantált

Ukrajna: politika 2006-ban

Ukrajna legnagyobb problémája a politikai kultúra igen alacsony szintje. Márpedig ez az a tényező, amely megalapozza a politikai rendszer működését, azon keresztül az államapparátusét. Az egyszerű polgár ismételgetheti végkimerülésig, mennyire utálja a politikát meg a politikusokat, ha közben meg azt szeretné, ha a hivatalnok nem lenne korrupt és nem kezelné le, működne a közegészségügy, a közoktatás, a nyugdíjrendszer, Európába vízum nélkül utazhatna stb.

Pedig ha valaki nem hajlandó szavazópolgárként elvégezni azt a munkát, ami ahhoz kell, hogy megkülönböztesse a teljesen gátlástalan politikusokat azoktól, akik legalább néhány szabályt betartanak, annak egyszerűen nem járnak a fenti javak.

Ezért volt csoda a narancsos forradalom, amikor Ukrajna népe úgy reagált, ahogy a normális nemzetállamok lakói reagálnak a hatalommal való visszaélésre. Ahhoz azonban, hogy az Ukrajna néven emlegetett gazdasági, demográfiai, államigazgatási stb. csődtömeget kezelni lehessen, folyamatos, céltudatos, elszánt, kitartó erőfeszítésre van szükség, egyébként a rablórendszer újratermeli magát. Mert a hegyre felfelé kapaszkodni nehezebb, mint lecsúszni a lejtőn és dagonyázni az iszapban.

Kapaszkodott-e vagy inkább csúszott Ukrajna az utóbbi időben? Az embereknek alighanem az a benyomása, hogy az egy évvel ezelőtti rövid kapaszkodó szakasz után egyre gyorsabban csúszunk. Az új hatalom teljesítménye nem ad lehetőséget az optimizmusra. Véleményem szerint azonban nincs miért meggyűlölni sem a narancsos konglomerátum egymást ócsároló részeit.

Először is Juscsenkóék elnökválasztást akartak nyerni, nem forradalmat csinálni. Céljuk az eliten belüli őrségváltás volt, miközben a másodvonalbeli oligarchiák (narancsosok) éppúgy nem voltak egységesek, mint az élvonalbeliek (kék-fehérek). Medvedcsukék és Janukovicsék nem voltak hajlandók beletörődni abba, hogy ők a népszerűtlenebbek, mert éppen csak egy kicsivel maradtak le a konkurenciától. Túlfeszítették a húrt, így pár hétre mesterségesen tiszta képletet idéztek elő, két szembenálló táborba kényszerítve mindenkit, aki élt és mozgott.

Az igazi mélyreható változás lehetőségének elillanását két ponthoz lehet kötni. Az egyik az volt, amikor a forradalom közben Juscsenkóék alkotmányreformot hagytak jóvá választási törvényért és központi választási bizottságért cserébe.

A vértelen és törvényesen szabályos hatalomátadás ára a büntetlenség garantálása volt a régi elitnek. Nagyjából úgy, ahogyan Magyarországon és Lengyelországban zajlott a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján. Én a magam részéről úgy gondolom, ez volt a döntő hiba; a radikális átalakulások lehetősége ezzel a barterrel úszott el. Juscsenko gyakorlatilag megkapta egy évre Kucsma elnök jogosítványait, viszont érintetlenül hagyta a parlamentet, amelyben a vesztes oligarcha-képviselők megszervezhették az ellenállást.

Nem osztom ugyanakkor azoknak az elemzőknek a véleményét sem, akik szerint Juscsenkóéknak nem volt más választása, mint betartani a nyilvános és nem nyilvános, kimondott és beleértett ígéreteiket. Igenis szét lehetett volna zavarni a parlamentet, letartóztatni Kucsmát és néhány tucat legközelebbi hívét, soron kívüli parlamenti és helyhatósági választáson pozícióba juttatni a forradalom aktív résztvevőit, majd hozzáfogni a rendszer tényleges átalakításához.

A hatalom későbbi teljesítménye azonban azt mutatja, hogy mindkét forgatóköny végrehajtása meghaladta volna az akkori győztesek erejét. Azok még a megkezdett tisztogatásokat sem vitték végig, az újonnan kinevezett káderek pedig nem bizonyultak jobbaknak elődjeiknél. Igaz, szerintem roszszabbaknak sem. A tisztázatlan ambíciók pedig azonnal darabokra tépték a narancsos tábort, pontosabban az ellentétek úgy tértek vissza, mint a fájdalom a narkózis után. Azt lehet tehát mondani, hogy a narancssárga elitről kiderült, ami józan elemzők számára eleve nyilvánvaló volt: itt a kucsmista vezérkar kényszer szülte frakciójáról van szó, nem pedig egy új, egységes csoportról. Ennek a társaságnak a paraméterei eleve nem tették lehetővé egy, az országot a bajból kiemelni képes programnak a kidolgozását sem, még kevésbé végrehajtását. Lesz-e egyáltalán valami hosszabb távon is érvényes hatása a narancssárga forradalomnak, vagy pedig mint egy jóleső lerészegedés, majd az azt követő hosszú, kegyetlen macskajaj emléke marad belőle?

Az optimisták jövő áprilisig reménykedhetnek. Ha a parlamenti és helyhatósági választások egy valamivel jobb képességű és elődeihez képest kevésbé gátlástalan garnitúrát juttatnak pozícióba (5 évre), akkor már pozitív lesz a mérleg. Lehet bizakodni, hogy az új - strukturált - parlament egy igazi felelős kormányt szavaz meg, a régiók és települések pedig igazi önkormányzatként kezdenek el működni, miután kivonják őket az adminisztrációk gyámkodása alól. Mindenesetre az adminisztrációk leépítéséről szóló alkotmánymódosítás biztos kétharmados többséggel bír, így valószínűsíthető a folyamat sikeres befejezése a jövő év elején.

A pesszimisták válaszként felmutatják a következő választásra már összeállt pártlistákat, ahol a régi ismerős, leharcolt politikusokat és oligarchákat éppen csak felhígították pár sportoló, énekes stb. médiasztárral. Ha pedig már a lista befutó részein is látszik a régi gárda túlsúlya, miért lenne jobb a parlament új összetétele?

Hogy fegyelmezettebbek lesznek a frakciók? A kötött mandátum elve (amely megtiltja a képviselőnek a frakcióváltást) a nyugat éles kritikáját váltja ki, ugyanakkor a kívánt hatást sem éri el. Egyszerűen azért, mert megtiltja, hogy a frakciók kizárják azokat a tagjaikat, akik másként szavaznak. Vagyis a képviselőknek elég nem kilépni a frakcióból, amelyet elárultak, és vidáman folytathatják üzleteiket.

Az új parlamentben ugyanazok a politikusok, ugyanabban a stílusban fogják egymást fojtogatni, elárulni, kiszorítani, mint idáig. Miután biztos, hogy egyedül senki nem nyer, ez megkérdőjelezi a stabil kormánykoalíciót. Ez megnyitja az utat Juscsenko számára a parlament feloszlatásához, ami már előre bosszantja a (relatív) győzelemre esélyes Janukovics-féle Régiókat.

A parlamenti patthelyzetek az elnök meggyengített pozíciója mellett a jelenleginél gyengébb és inkompetensebb hatalmat eredményeznek majd. Ehhez még hozzájön az, hogy néhány régió egy-egy klán teljes befolyása alá kerül, miután többséget szereztek a tanácsokban, az adminisztrációk jelentette fékeket pedig leszerelik a rendszerről.

Azok tehát, akik az erős elnöki hatalom megőrzése mellett érvelnek, nem a levegőbe beszélnek. Ilyen emberek vannak többségben az elnök környezetében. A politreformot azonban csak az Alkotmánybíróság állíthatná meg. Az viszont a bírák megbízatásának lejárta miatt határozatképtelen. A parlamenti többség csak a bírák egyharmadát állítja ki, de az elnök és a bírói tanács delegáltjainak is a parlamentben kell esküt tenniük. Így a honatyák eredményesen akadályozták meg az Alkotmánybíróság újbóli döntésképessé válását, amivel egyúttal a politreform életbelépést is garantálták.

Nagyobb demokráciát hoz-e a politreform vagy pedig anarchiát, a 2006-os év megmutatja. A választásokig nagyjából biztosra vehető, hogy nem szabadul el a helyzet. Ha sokan vannak is, akik a "minél rosszabb, annál jobb" sémát követik, a többség abban érdekelt, hogy nyugodtan lezajlódjanak a választások. Ezzel magyarázható, hogy végül csak megszavazták a költségvetést.

A legsúlyosabb destabilizáló tényező így az orosz gázzsarolás. Az oroszok szeretnék látványosan megbüntetni Ukrajnát Juscsenko győzelméért. A gázárak azonnali, a választásokig történő megemelését én mégsem tartom valószínűnek, akárcsak a gázcsapok elzárását. Ukrajna egyelőre kikerülhetetlen tranzitország, így zsarolási potenciálja elég kell, hogy legyen a katasztrófa elhárítására tavaszig. Az azután elkerülhetetlen gázáremelésről, annak mértékéről és következményeiről majd ráérünk később elmélkedni. Addig pedig kívánjunk egymásnak boldog új évet, abban a reményben, hogy annak mozgalmas kezdete jót is hozhat.

Sz. K. M.