Penckófer János: Boldogasszony-tenyere

Hosszabb szünet után idén újabb verseskötettel jelentkezett Penckófer János, akit az elmúlt másfél évtized irodalmi történései alapján méltán tekinthetünk vidékünk meghatározó költőjének-írójának.

A szerző legutóbbi verseskötete (Marad a part, a víz) ugyan még 1997-ből származik, ám mentségére szolgálhat, hogy időközben túlélt egy súlyos betegséget, majd megajándékozott bennünket a kárpátaljai irodalom talán legjobb kisregényével (Hamuther, 2002), azután nagyszerű és őszinte összefoglaló könyvet írt a 20. század második felének kárpátaljai magyar irodalmáról (Tettben a jellem, 2003).

Penckófer János tehát folyamatosan ír, költőként mégis hosszú szünet után mutatkozik meg ismét olvasói előtt. Nos, elolvasva a Magyar Napló, az Írott Szó Alapítvány és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség közös gondozásában megjelent kötetet, örömmel állapíthatjuk meg, hogy a jelentős szünet ellenére sem következett be "szakadás" a költői életműben. Nyolc év természetesen nem múlik el nyomtalanul, a megújuló formanyelv és az újdonatúj tapasztalatok alól azonban minduntalan kiszüremlik a folyamatosságot megtestesítő egységes és változatlan gondolati-világnézeti rendszer, az, ahogyan költőnk a maga világát építi.

A szerző költészetével kapcsolatban előszeretettel mutatnak rá annak eredetiségére és öntörvényűségére, amit ezúttal is megtapasztalhatunk. Az ember lépten-nyomon érzékelheti azt a kettősséget is, amiért tartalmuk miatt egyesek esetleg túl nemzetinek, míg mások formájukat tekintve túl modernnek ítélhetik e költeményeket. Valójában csupán annyiról van szó, hogy Penckófer János klasszikusnak és időtállónak tartott értékeket, fogalmakat igyekszik új, számára a legmegfelelőbb formában megjeleníteni, s a végeredmény igen távol áll attól, hogy a végtelenségig leegyszerűsítve a kérdést begyömöszölhessük az olvasottakat bármiféle - pláne nem világnézeti - izmusok kereteibe. A hatást csak fokozza, hogy például a versekben jól megfér egymással a káldeus csillagjós és az amerikai űrügynökség, azaz keveredik múlt, jelen és jövő, létrehozva - mint Penckófer egyik méltatója fogalmaz - a komputer világának mitológiáját.

Végül, bár megint csak nem irodalomelméleti fogalmakról van szó, mégis idekívánkozik, hogy az új kötet talán legmegragadóbb jellemzői a versek kidolgozottsága mellett az őszinteség és az érzékenység, ami formán és strukturális összetettségen egyaránt átsüt. Csak kevesen tudnak úgy figyelni a háttérből a jelentéktelennek látszó rezdülésekre is, ahogyan a költő teszi, s amikor elcsitul a hétköznapok csatazaja, csak az marad, ami valóban fontos.

solt