Pál István: Továbbvinni a hagyományt

Művészportrék

Az Öt koncert – öt ország – egy nemzet jótékonysági koncertsorozat beregszászi állomásán fellépett a viski származású Pál István, a Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezető prímása és zenekara. Kihasználtuk az alkalmat, hogy a Tiszapéterfalván nevelkedett, népzenészi pályáját az édesapja, Pál Lajos zeneiskolájában kezdő, huszonéves kora ellenére már számos sikert elért kiváló muzsikust a népzenéről és terveiről faggassuk.

– Nagy utat járt be az elmúlt néhány év alatt...

– Ez az út éppen itt kezdődött, hiszen a beregszászi kultúrházban rendezték meg 1993-ban annak a Ki mit tud? vetélkedőnek a kárpátaljai selejtezőjét, amelyen sikeresen szerepeltünk tiszapéterfalvai zenésztársaimmal (Danku Gábor, Tegze László), s aminek első nagy nyilvánosság előtti fellépésünket is köszönhettük Magyarországon. Most, hogy tavaly októbertől a Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezető prímása vagyok, nagyon fontosnak érzem, hogy visszatérhettem ide, s újra itt muzsikálhattam. Még fontosabbá és jelentősebbé tette számomra az alkalmat, hogy ilyen rengetegen jöttek el népzenét hallgatni.

– Túl azon a megtiszteltetésen, hogy a Magyar Állami Népi Együttes prímása lehet, mit tekint eddigi legfontosabb eredményének?

– Azt tartom a legfontosabbnak, hogy egyfajta folytonosság alakult ki az egymást követő zenészgenerációk között. Amikor most felmentünk a beregszászi művelődési ház színpadára, ott volt az együttes tagjai között édesapám, aki több évtizeddel ezelőtt elkezdett népzenével foglalkozni itt, Kárpátalján, ott voltam én, aki folytatom, amit ő elkezdett, s ott lehettek a tanítványok is, azaz tulajdonképpen három generáció zenélt együtt. Végül két renkívüli hölgy, Pál Eszter és Herczku Ágnes is itt lehetett velem a színpadon, akik szintén a családomhoz tartoznak. Nálunk a mindennapokat mindig is a családközpontúság táplálta-jellemezte. Ezzel a hozzáállással igyekszünk dolgozni Magyarországon is. A Magyar Állami Népi Együttes természetesen nagyon fontos a számomra, de csupán egy megálló ezen az úton.

– Beregszászban óriási sikerük volt, de mit tapasztal a hétköznapokban: van igény a népzenére?

– Van egy réteg, amely nagyon szereti a népzenét, de azt hiszem, nekünk nem az a feladatunk, hogy kizárólag azoknak az embereknek játsszunk, akik amúgy is első hallásra beleszeretnek ebbe a zenébe. Én ezt egyfajta misszióként fogom fel: a népzene az örökségünk, amit meg kell őrizni, tovább kell adni.

– A kérdés talán mégis indokolt, ha figyelembe vesszük, hogy az utóbbi években valamelyest a háttérbe szorulni látszik a népzene, a korábban oly népszerű táncházmozgalom sem számít mostanság annyira divatosnak...

– Azt hiszem, mindenekelőtt arról van szó, hogy megváltozott az egész közeg, az egész rendszer. A hetvenes években az értelmiségi fiatalok Magyarországon ráébredtek, hogy a határon túl, de helyenként Magyarországon is élnek még olyan emberek, a magyar népzene utolsó mohikánjai, akikben még él az a tudás, amit a gyermekeink már csak könyvekből ismerhetnek.Ekkor kerültek be a magyarországi köztudatba például az erdélyi zenék is, s az emberek megdöbbentek: ugyanolyan ereje van, mint a rock and rollnak, de ez a mienk! A felismerés nyomán kibontakozó mozgalom, a táncházak egészen a kilencvenes évek elejéig felfutó ágban voltak. A kilencvenes évektől azonban Magyarországon mind több emberhez jut el a népzene, iskolai keretek között oktatják, azaz mindinkább közkinccsé válik. Nem jellemző már az a rácsodálkozás a saját zenénkre, táncunkra, kultúránkra, amelyet korábban tapasztalhattunk. Ma azt láthatjuk, hogy szinte minden magyarországi falusi iskolában oktatnak már népzenét, néptáncot, s az oktatás színvonala folyamatosan javul. A különbséget a korábbi évtizedekhez képest így abban látom, hogy a pillanatnyi, spontán lelkesedésről a módszeres munkára tevődött át a hangsúly, ami persze sokkal kevésbé látványos megnyilvánulásaiban.

– Létezik-e kedvence a népzenén belül, illetve léteznek-e divatok e tekintetben?

– Szinte minden zenész, aki elkezd magyar népzenét játszani, azt hiszi, hogy népzene csak Erdélyben létezik. Ezzel mi is pont így voltunk annak idején kárpátaljai zenésztársaimmal. Eleinte, amikor már eljuthattunk magyarországi népzenei táborokba, nekiláttunk tanulni az erdélyi zenéket, mondván, hogy ez az igazi ősi magyar zene. Idővel azonban rá kellett döbbennünk, hogy a szomszéd faluban, Tiszaújlakon Murzsa Gyula is ugyanolyan értékeket hordoz, mint például egy kalotaszegi adatközlő. Azt tapasztaltuk, hogy ha meg tudjuk őrizni a saját értékeinket, s elsajátítjuk a színvonalas előadást, azt ugyanúgy észreveszik és elismerik. Úgy gondolom, az ember előbb sajátítsa el a saját tájegysége zenéjét, s csak azután következhet minden más zene. Nekem egyébként a szatmári zene áll legközelebb a szívemhez, már csak azért is, hiszen ez a sajátom.

– Mi a következő célkitűzése, mit szeretne elérni?

– Mindenekelőtt azt szeretném, ha visszajeleznék a tanítványaim, hogy amit tőlem tanultak, amit én őriztem meg, az jó. Úgy képzelem ezt, ahogyan magam is tapasztalom édesapámtól mind a mai napig. Ő mindenben segít, mindig számíthatok rá; azt érezteti, hogy én állok elöl, én vagyok a fontos, holott nélküle mindez nem sikerülhetne. Ilyen háttérré, biztos ponttá szeretnék válni a gyermekeim, a tanítványaim számára.

-solt-