Orosz István grafikus

Művészportré

Talán emlékeznek még arra a Magyarországot a ’90-es évek elején felrázó plakátra, amelyen egy szovjet katona tarkója volt látható, fölötte a cirill betűs felirattal: Ňîâŕđčůč, ęîíĺö! Ez volt az a politikai plakát, amelynek üzenetét értette az egész világ, még a Magyarországon tartózkodó orosz katonák is. A plakátot egy kárpátaljai gyökerekkel rendelkező kecskeméti művész, Orosz István grafikus készítette, aki ma a Magyar Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke. Legutóbbi kárpátaljai látogatásakor vele beszélgettünk a Magyar Művészeti Akadémiáról, munkásságáról, családjáról.

– Bemutatná olvasóinknak a Magyar Művészeti Akadémiát?

– A Magyar Művészeti Akadémia 1992-ben alakult meg. Engem 2001-ben ért az a megtiszteltetés, hogy tagjává választottak. Volt, amikor a Művelődési Minisztérium anyagi támogatásával működtünk, de ettől persze nem váltunk államivá, a hatalom semmiképpen nem szólhatott bele működésünkbe. Ráadásul az elmúlt négy évben az Akadémia elzárkózott attól is, hogy felvegye ezt a támogatást. Úgy gondoltuk néhányan, hogy emiatt elvárásokat támaszthatna az állam, és mi semmi megalkuvásra nem lennénk hajlandók.

– Beszélne az akadémia struktúrájáról, azon belül a saját szerepéről?

– Hivatalosan nincs rangsorolás, inkább műfajok vannak: irodalom, képzőművészet, építészet, zene. Persze van vezetősége az akadémiának, akikhez a tagok javaslatokkal fordulhatnak, akik meghozzák a végső döntéseket. Az alapító elnök Makovecz Imre építész, én ebben a struktúrában az ügyvezető elnöki posztot töltöm be. Nem azért kaptam, mert bárkinél is jobb vagy okosabb lennék, csak amikor az elnök úr úgy döntött, hogy szeretné, ha a részfeladatokat valaki átvállalná, akkor éppen én voltam a legfiatalabb, így engem bíztak meg ezzel.

– Határon túli tagjai a kezdetektől vannak a művészeti akadémiának?

– Már régebben is voltak, de sajnos csak elenyésző kisebbségben. 2004-ben, a szégyenletes december 5-ei választást követően döntöttünk úgy, hogy több határon túli művészt is tagjaink közé választunk. Ekkor vettük fel az első kárpátaljai művészeket is. Ez úgy történt, hogy a tagságnak elküldtünk egy körlevelet, s akik ismerték a külföldi művészeket, a figyelmünkbe ajánlották munkásságukat. Én is ajánlottam erdélyi és felvidéki grafikus barátaimat. Az akadémia történetében soha nem fordult még elő, hogy ilyen nagy létszámmal bővült volna a társaság, mint akkor. De ez nem egy lezárt folyamat, mi továbbra is szeretnénk, ha határon túli művészekkel bővülne az akadémia, illetve egyáltalán nem akarunk megkülönböztetést ilyen alapon.

– Mondana pár szót a pályafutásáról?

[a]– Az Iparművészeti Főiskolán plakáttervezést tanultam, ami a képzőművészeti ágak közt vitathatatlanul a legpolitikusabb műfaj. Bár én egyáltalán nem érzem magam politikusi alkatnak, zömmel kulturális plakátokkal foglalkoztam, ám volt egy időszaka az életemnek, amikor nem tudtam ellenállni, hogy ki ne próbáljam, mit érhet el a plakát éles helyzetekben. Talán itt Kárpátalján is a legismertebb alkotásaim közé tartoznak ezek a munkák. Mint Ön is említette, ismerik például az orosz katonát ábrázoló plakátomat. Ez a grafika 1990-ben vált közismertté, bár maga az ötlet már jóval korábban foglalkoztatott, csak voltak idők, amikor még nem lehetett ezzel a plakáttal előállni. Személyes motivációként hatott rám, hogy akkoriban velünk éltek a szovjet katonák és családjaik Kecskeméten, illetve az is, hogy az 1956-os forradalom után édesapámat börtönbe zárták. Én mindezek után nem számítottam a korábbi rendszer legkészségesebb hívének. ’89-ben lett kész a plakát, és akkor még nem is gondoltam, hogy rám nézve is veszélyes lehet politikai töltése miatt. Az ismerőseim állítólag akkor érezték először, hogy valamiféle változás kezdődött, amikor meglátták a plakátot az utcákon, s kiderült, hogy ott is maradhat. Bennem csak később tudatosult, hogy mekkora hatása volt ennek a rajznak. Persze mindez nem csak az én érdemem. Megmutattam a plakátot egy barátomnak, Lezsák Sándornak, az MDF akkori elnökének. Ő azt tanácsolta, hogy ne mutassam meg rajta kívül másnak, hanem az ismerősei segítségével (a pártvezetés tudta nélkül) több ezer példányban kinyomtatták, és egy éjszaka alatt országszerte kiragasztották. Ezt már nem tudták megakadályozni, és ekkora példányszám mellett utólag sem semmisíthették meg. A nagy nyilvánosság megvédett engem is, s ettől vált visszavonhatatlanná a plakát üzenete is.

– Nemcsak grafikával foglalkozik, hanem rajzfilmeket is készít. Beszélne erről is?

– A főiskola befejezése után a kezdetektől készítek rajzfilmeket. Ez nálam olyan, mint egy furcsa fertőzés, ugyanis őszintén megvallva, nem élvezem, amikor dolgozom rajtuk. Nagyon nem szeretem csinálni, fárasztó, strapás, de ahogy elkészül egy, és eltelik két-három hónap, valami megint arra késztet, hogy csináljam tovább.

Az első filmjeim a dokumentum és a rajzfilm határát súrolták. Azt hiszem, máig is a legfontosabb filmem az Ah, Amerika című animációs dokumentumlegenda, amit a Magyar Televíziónak készítettem. A XX. század elején az akkori Magyarországról Amerikába történő kivándorlást dolgoztam fel. Ehhez komoly néprajzi, szociográfiai és főleg történelmi kutatásra volt szükség. A történet maga fikció, de valós dokumentumokat, leveleket, fényképeket használtunk fel, s megpróbáltuk elképzelni, hogy mi történhetett azokkal az emberekkel a továbbiakban.

– Melyik műfaj áll a legközelebb Önhöz?

– Az autonóm képzőművészet az, ami a leginkább szerethető: rézkarcokat csinálok, festek, ezekbe szólnak bele a legkevésbé a megrendelők, itt tényleg a magam ura vagyok. Míg a plakátkészítés jórészt a megrendelőn múlik, a rajzfilm pedig olykor a hozott történeten, az önálló munkák esetében nincs megalkuvás, ezekkel fejezhetem ki leginkább magam, és ezekből a munkáimból rendezték a legtöbb önálló kiállítást is.

– Megtudhatnánk-e valamit a magánéletéről?

– Kecskeméten születtem, Budapesten tanultam az Iparművészeti Főiskolán. Az akkori törvények miatt Budapesten nem telepedhettem le, ezért Budakeszire költöztem. Megnősültem, feleségül vettem Keresztes Dóra grafikusművészt, van két gyerekünk, a lányom 20, a fiam 26 éves.

– Úgy tudjuk, Önt gyökerei Kárpátaljához kötik.

– Így igaz. Az apám családja kárpátaljai. A nagymamám Csetfalván született, a nagypapám pedig Mezőkaszonyban. Ők ugyan áttelepültek Magyarországra, de amikor 6 évre Kárpátalja megint Magyarországhoz tartozott, akkor édesapám visszakerült a Beregszászi Gimnáziumba és ott is érettségizett. Rokonaim a mai napig élnek Barkaszón, apám tartja is velük a kapcsolatot, sajnos én már csak másodkézből szoktam értesülni a sorsukról, az itteni életről. Néhányszor én is megfordultam már Kárpátalján, de egyszer szeretnék eljutni Csetfalvára is, ahol valaha dédnagyapám volt a református templom papja. Könyvekből, fényképekből ismerem csak a templom híres festett-kazettás mennyezetét, és szépségesen szépnek gondolom.

Badó Zsolt