Kátai Zoltán: Azért vagyok a világon, hogy énekeljek

Művészportrék

2006. április 21., 10:00, 275. szám

Kátai Zoltán énekmondó, előadóművész immár hosszú évek óta járja Magyarországot, a szomszédos magyarlakta régiókat, s énekli a magyar históriás énekeket, illetve múltunk egyéb dalban megörökített emlékeit.

- Hogyan lesz valakiből énekmondó, s mit jelent maga a fogalom?

- Hit kérdése, hogy hogyan lesz valakiből énekmondó. Aki hisz az eleve elrendeltetett sorsban, az azt mondja, hogy énekmondónak született. Én azt mondom, hogy egyszerűen nem tudok mást csinálni. Tudok ugyan fát vágni, polcot ácsolni, talán gyermeket nevelni is, de igazából az énekmondáshoz értek, ezt tudom, s úgy érzem, az a dolgom, hogy ezt csináljam. Azt, hogy mi, vagy ki az énekmondó, azt leginkább csak úgy tudnám meghatározni, hogy ma micsoda: olyan régi énekek tudója és továbbadója, amelyeket hallanunk, tudnunk kell, hogy valóban ismerjük a múltunkat.

- Egyfajta történelemmesélés lenne hát az énekmondás?

- Igen, egyfajta irodalmi igényű történetmondás énekbe foglalva.

- Pályafutása során nagyon sok népzenésszel dolgozott együtt. Létezik valamiféle kapcsolat a népzene és az énekmondás között?

- Mindenképpen van kapcsolat a népzene és az énekmondás között, hiszen jó néhány historikus ének a folklórban maradt ránk, miközben nyoma sincs a leírásokban, nyomtatásban. De még ha fennmaradtak is önállóan a középkori szerzemények, akkor is fontosak a még élő népzenében fellelhető változataik. Ily módon össze lehetett vetni az eredeti, négy-ötszáz évvel ezelőtt kinyomtatott szöveget a ma élő énekkel, szöveggel. Így lehet igazán megtanulni az előadásmódot, valamint megfigyelni, hogyan kopik meg, hogyan alakul a szöveg akár a kor, akár az emberek igénye nyomán.

- Ebből következik, hogy a folkloristákhoz hasonlóan az énekmondóknak is járniuk kell az adatközlőket, s gyűjteni a népi hagyományt?

- Valóban így van. Ha egy magamfajta énekmondó igazából meg akarja tanulni, meg akarja érezni, hogyan is él a historikus ének a mindennapokban, miként hagyományozódik nemzedékről nemzedékre, akkor mindezt magának is meg kell tapasztalnia, de legalábbis illik meghallgatnia azt, amit mások összegyűjtöttek ebben a tárgyban.

- Kátai Zoltánt mindenekelőtt krónikás énekek előadójaként ismerjük, ugyanakkor szoros szálak fűzik két olyan meghatározó, ám gyakorolt "műfajukat" tekintve tőle meglehetősen különböző mai magyar előadóművészhez, mint amilyen a versek megzenésítéséről híres Dinnyés József, illetve a legújabb korhoz talán még erőteljesebben kötődő Cseh Tamás. Hogyan egyeztethető össze ebben az esetben a régmúlt és a jelen?

- Barátom, Dinnyés József volt az az ember, aki rávett, hogy ne egy irodában üljek napi 10-12 órát, hanem legyek szabadfoglalkozású, járjam az országot, a régiót és énekeljek. Ami pedig Cseh Tamást illeti, egy alkalommal maga is megpróbálkozott régi énekek előadásával, s tőlem kért segítséget a megfelelő dallamok kiválasztásához. Azóta tart a barátságunk, ami nem meglepő, hiszen egyébként is meglehetősen hasonló a felfogásunk a világról, s valójában ez az, ami számít, nem a kor vagy a műfaj.

- Napjaink értékvesztő tendenciáit tapasztalva óhatatlanul felmerül a kérdés, van-e "kereslet" az énekmondásra?

- A keresletet valójában nem ismerem, de ha ebből a szemszögből nézem a dolgokat, akkor az énekmondás is csak egyfajta piac lehet, s azt kell mondanom, nincs "kereslet" irántam, hiszen a szervezőirodák nem nagyon foglalkoznak velem. Egyszóval, ez a fajta "produkció" nem populáris abban az értelemben, ahogyan népszerű a Megasztár vagy Lagzi Lajcsi, esetleg egyéb értéktelen szórakoztató műsorok.

- Akkor mégis mi az, ami mozgatja, ki az, akiért érdemes csinálni?

- Azért érdemes csinálni, mert vannak emberek, akiket mégiscsak érdekel kultúránknak ez a része. Ezek az emberek megosztják tapasztalataikat másokkal, vagy gyakorta hívnak meg olyan helyekre, ahová többeket összegyűjtenek, mondván, ezt meg kell hallgatni. Végül azért is érdemes csinálni napról napra mindezt, mert úgy érzem, hogy ez a dolgom. Amiként annak idején a rábaközi táltos sem hirdette táltosságát, csak tudta, az a dolga, hogy testet-lelket gyógyítson, úgy én is hiszem, azért vagyok a világon, hogy énekeljem ezeket az énekeket.

H. K.