Hidi Zsuzsanna kalandos élettörténete

Akinek Páger Antal levágta a haját...

Ha Hidi Zsuzsa néni naplót ír, többrészes kalandregény kerekedhetett volna belőle. A most 82. évében járó, Nagydobronyban élő hölgy a 30-as-40-es évek Magyarországa vezető személyiségeinél szolgált szobalányként. Személyesen találkozott Horthy Miklós kormányzóval és Páger Antal színésszel, átélte Budapest véres ostromát, majd szerencsésen megszökött a civil foglyokat a szovjet lágerekbe szállító szerelvényről. Az alábbiakban az ő kalandos élettörténetével ismerkedhetnek meg kedves olvasóink.

- Zsuzsa néni hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, hogyan lett szobalány?

- 1925. június 29-én születtem Nagydobronyban, mely akkor Csehszlovákiához tartozott. Sajnos 16 éves koromban nagy tragédia történt: 43 évesen meghalt az édesanyám, én és a testvéreim egyedül maradtunk édesapánkkal. Ezt követően édesapám beíratott a Mezőtúri Leánygimnáziumba szobalánynak tanulni. Hat hónapig tartott itt a képzés, abban a korban úgy neveztek bennünket, hogy "hónaposok". Nagyon részletes képzést kaptunk, az etikettre, hasznos praktikák oktatására helyezték a fő hangsúlyt: a szép, kifinomult beszédre, becsületességre, engedelmességre, illedelmességre, öltözködésre. Oktattak bennünket arra, hogyan kell az urakat rangjukhoz méltóan megszólítani és beszélni velük. Képzést kaptunk még a különböző, szobalányok által elvégzendő házimunkákból is. A hat hónap elteltével találkoztam a leánygimnáziumban egy előkelő és befolyásos magyar hölggyel, aki a Felvidék Kistúr nevű városa mellett élt a kastélyában. Éppen szobalányt keresett. Nála kezdtem először dolgozni 1941-ben. Az akkori úri osztály jobban szerette a visszacsatolt területekről származó magyar nemzetiségű szobalányokat, mivel azok becsületesebbek voltak.

- Munkája során milyen híresebb személyekkel találkozott?

- Néha magas rangú vendégek is érkeztek hozzánk Budapestről, akik tiszteletére általában nagy fogadást rendeztek. Ilyen vendég volt Magyarország akkori szegényügyi minisztere, Mezey János is. Megtetszett a miniszter úrnak a munkám, és 1941 karácsonyát követően hozzájuk kerültem a fővárosba. Szemben laktunk a Horthy-palotával (a Budai Vár - a szerk.). Egyszer alkalmam volt személyesen is találkozni Horthy kormányzó úrral. Névnapja volt, a gazdámék pedig az ünnepi ajándékot velem küldették át. A testőrség egyik katonája kísért be Horthyékhoz. Egy nagyon szép lakosztályban fogadott a kormányzó úr őfőméltósága a feleségével, Jószáshelyi Purgly Magdolnával. Nagyon kedves, barátságos emberek voltak. Horthy ekkor már 74 éves volt, de láthatóan egészséges. Jól tartotta magát a közelmúltbeli családi tragédia ellenére, amikor is a fia, Horthy István kormányzóhelyettes repülőszerencsétlenségben életét vesztette a keleti fronton. Illendően köszöntöttem őt, és átnyújtottam neki a gazdámék ajándékát. Nagyon örült neki, megköszönte, majd asztalhoz ültetve megkínáltak.

- Aztán dolgoztam még Budapesten vendéglőben is mint felszolgáló. A vendéglő az Országház utcában volt, nem messze a parlamenttől. Havi száz pengő fizetést kaptam, s ha ügyes voltam, még kétszázat kerestem borravalóként. Ez akkor nagyon jó fizetésnek számított, száz pengőből már venni lehetett egy tehenet. Hozzánk járt mulatni az akkori magyar színészvilág krémje, köztük Páger Antal is. Egy nap, amikor kiszolgáltam őket, Páger Antal se szó, se beszéd, fogott egy ollót és szórakozásból lenyisszantotta a befont hajamat. Sírdogáltam, hogy most már mi lesz velem így megcsúfítva. Páger jót mulatott rajtam, aztán átvitt a fodrászhoz, aki nagyon szépen megcsinálta a hajam. Ma már visszagondolva én is csak mulatok az egészen, és örülök, hogy találkozhattam Páger Antallal.

- Milyen volt az élet 1944-45-ben Magyarországon?

- 1944 kapcsán az egyik legemlékezetesebb dolog az életemben, hogy ekkor ismerkedtem meg az első férjemmel, Haluza Jánossal. Ő szlovákiai születésű, magyar nemzetiségű katonaszökevény volt. 1943-ban több bajtársával együtt átszökött Szlovákiából Magyarországra. Mivel építészmérnök volt, jó munkát kapott itt jó fizetéssel, viszont minden hónapban be kellett jelentkeznie a hatóságoknál.

- Szemtanúja voltam annak, amikor Horthyt 1944. október 16-án elrabolták. A németek harckocsikkal és gyalogsággal körülvették a Várat, de nem tudtak benyomulni, mert a testőrei ellenálltak. Nagy lövöldözés kezdődött, halottak is voltak, borzalom erre visszaemlékezni. Aztán Horthy parancsot adott a testőreinek, hogy ne lőjenek a németekre. Majd német tiszti kísérettel lesétált egy gépkocsihoz és elvitték a családjával együtt. Ezután Szálasi vette át a hatalmat. Horthyt többé nem is láttuk, csak később hallottuk, hogy a németek előbb Németországba vitték, majd a háború után Portugáliában telepedett le. Itt is halt meg 1957-ben.

- 1944 karácsonyán aztán az oroszok bekerítették Budapestet, megkezdődött az ostrom. Ettől kezdve hosszú hetekig a pincékben laktunk. Biztosan számítottak egy esetleges ostromra, mert egész Budapest alatt hatalmas óvóhelyek voltak. Minden pincét ajtók kötöttek össze egymással, így átjártunk egyikből a másikba. Tele volt mindegyik sebesültekkel. Jöttek a németek ágyúkkal, sorozatvetőkkel és védelemre rendezkedtek be az úri negyedben. Nem sokkal ezután meg már fölöttük voltak az orosz bombázók. A bomba úgy hullott, mint az eső, aki kimerészkedett a pincéből, azonnal halott volt...

- 1945. február 13-án Budapest "felszabadult," vagyis bejöttek az oroszok. Sokat kegyetlenkedtek. Bejöttek a pincénkbe, és nőt kerestek. Sokan el voltak bújtatva, de megtalálták őket és előhúzták. Nyilvánvaló volt a szándékuk...A férjem beszélt oroszul, mondta nekik: "Ne bántsátok őket, hát mit szólnátok hozzá, ha a ti anyátokkal vagy lányotokkal csinálnák ugyanezt a magyarok?" De nem lehetett azokkal beszélni, a puskát ráfogták a férjemre és vitték a nőket. Engem szerencsére nem bántottak. Mai napig hálát adok ezért az Úrnak.

- A pincéből kimenve láttuk a halottakkal borított Széna teret. 49 ezer halott volt csak ezen a téren. Az oroszok a halottakat kifosztották, elvették a pénzüket, gyűrűiket, irataikat stb., majd mindet belehányták a Dunába. Az ostrom végeztével éhínség tört ki. Az emberek a döglött lovakat szedték szét és főzték meg. Nagyon sokan éhen haltak ekkor.

- Az ostrom után az oroszok kihirdették, hogy aki nem fővárosi lakos, az menjen haza, mert nincs elég élelmiszer és lakás. Azt is mondták, hogy a csehek és a szlovákok minden akadály és igazoltatás nélkül azonnal elindulhatnak haza. Nyíregyházáig jutottunk csak el, itt az őrség bekísért a helyi laktanyába és két hétig fogságban voltunk. Majd vonatra tettek, hogy visznek bennünket lágerbe Oroszországba. Csapra érve, kihasználva az őrség figyelmetlenségét, a férjemmel leugrottunk a vonatról, és elbújtunk egy épen maradt fal mögött. Szerencsére nem jöttek utánunk, a szerelvény továbbment.

- Hogyan alakult Zsuzsa néniék további élete?

- Innen Nagydobronyba indultunk, 1945. április 25-én értünk haza. Egy ideig nyugodtan éltünk, amíg le nem zárták nyáron a határt. Nem sokkal ezt követően egy este jött a beszpeka és elvitte a férjemet. Soha többé nem láttam és nem hallottam róla, pedig még Csehszlovákiában, a szülőfalujában is jártam. Minden bizonnyal meghalt. Még ezen a télen megszületett a kisfiam. Nagy szegénység volt, nem volt gyógyszer, élelem is alig. Nem tudtam szoptatni a kicsit, ezért kecsketejjel tápláltam. Hála Istennek, felnőtt. A kolhoz megalakulása után elárusító voltam, aztán a helyi kórházban dolgoztam, később főszakácsként, cséplőgépnél ellenőrként. 1965-ben másodszor is férjhez mentem, 1980-ban pedig nyugdíjba vonultam. 82. éves vagyok, s bár nyom az öregkor, ha csak tehetem, bekapcsolom a televíziót és nyomon követem a világ eseményeit...

Fischer Zsolt