Régi idők pártfocija

Letűnt idők legendái

2006. november 3., 09:00 , 303. szám

A szovjet labdarúgás nemcsak telt házas mérkőzéseket, izgalmas labdarúgást és szép európai kupasikereket jelentett, hanem politikát, megbundázott meccseket és óriási küzdelmet a klubok között a tehetséges játékosokért.

Egyes szakértők szerint a labdarúgás egyfajta valláspótléknak számított az ateista Szovjetunióban, s a hatalom nem is mulasztotta el a lehetőséget, hogy a legnépszerűbb sportot belpolitikai célokra használja fel. A labdarúgás mindenekelőtt az egyes tagköztársaságok közötti erőviszony meghatározója volt. A köztársasági kommunista pártokat vezető központi bizottsági titkárok számára már-már becsületbeli ügynek számított, hogy erős csapattal szerepeljenek a nagy és egységes unió országos bajnokságában. A politikai bizottság ülésein előszeretettel heccelték egymást a pártvezérek azzal, hogy melyikük csapata az esélyesebb, a bajnokságban elért érmes helyezés pedig legalább olyan fontos mutatója volt a pártfunkcionáriusok tevékenységének, mint a mezőgazdaságban kimutatott termésátlag.

Nem csoda, hogy a csapatok győzni akarása idővel minden értelmes határon túllépett. Az ambiciózus célok elérésére minden eszköz megfelelt. Így például a fociban is széles körben elterjedt a pangás időszakának egyik tipikus jelensége, a sokat emlegetett "telefonjog", minek következtében a szovjet labdarúgásban megszokottakká vált, hogy felsőbb utasításra előre megállapodtak a mérkőzések eredményéről, azaz mai kifejezéssel élve - bundáztak.

Napjainkban is előfordul, hogy egy-egy labdarúgó-mérkőzés eredménye nem a pályán dől el, ám a szovjet időkben nem a pénzszerzés volt a cél, hanem vagy a klubok akartak bosszút állni labdarúgásbeli ellenfeleiken azáltal, hogy a bajnoki pontokat azok konkurenseinek engedték át, vagy saját köztársaságuk éppen "rászoruló" csapatain igyekeztek segíteni ily módon. Az sem volt ritka, hogy azért állapodtak meg a csapatok az eredményben, mert szerettek volna "rápihenni" a következő, általuk fontosabbnak tartott mérkőzésre.

Mindennek megvolt az évek során alaposan kidolgozott, már-már hagyományossá vált koreográfiája. Ha például két megközelítőleg egyforma játékerőt képviselő csapat került szembe egymással, akkor megosztoztak a pontokon azon elv alapján, hogy hazai pályán mindkét csapat nyer, idegenben pedig veszít. Amikor viszont a csapatok egyike lényegesen erősebb volt ellenfelénél, a hagyománynak megfelelően a nagycsapat otthonában győzelmet aratott, míg idegenben döntetlent "játszott" a kiscsapat "érdekében".

Ma már szinte lehetetlen megállapítani, hogy melyik szovjet nagycsapat játszotta a legtöbb előre megbeszélt eredményű mérkőzést. Az egyik, Moszkvában terjesztett verzió szerint a legtöbb megbundázott meccset a Lobanovszkij vezette Dinamo Kijev játszotta. Az indoklás szerint a moszkvai együttesek mindig életre-halálra menő küzdelmet vívtak egymás között, míg a kijeviek könnyen megszerezték a szükséges pontokat a többi élvonalbeli ukrán csapattól. Ukrán részről a moszkvai sajtónak a sikeresebb kijevi csapat iránt érzett irigységével magyarázzák az efféle feltevéseket, emlékeztetve, hogy Moszkvában sem volt ismeretlen a bunda fogalma.

Az eredmények befolyásolásának másik bevett módszerét a bírók "meggyőzése" jelentette, akik gyakorta óvták a "nagyokat" a be nem tervezett vereségektől. 1972-ben például a Zorja Luganszk a Szpartak Moszkvát fogadta, s gólt merészelt rúgni a legendás fővárosi klubnak. A mérkőzés valószínűleg a hazaiak győzelmével ért volna véget, ha a játékvezető meg nem ad a moszkvaiaknak egy egyértelműen leshelyzetből rúgott gólt.

Abban az évben a Zorja bebizonyította, hogy egy vidéki város is nyerhet bajnokságot a nagy köztársasági csapatokkal szemben. Az is nyilvánvalóvá vált azonban, hogy egy megyeszékhely csapatának jó játéka a megyei pártvezető politikai karrierjébe kerülhet, ahogy az Luganszk megye pártbizottságának akkori elnökével történt.

Azt beszélik, több akciófilmet lehetne leforgatni azon történetek alapján, amelyek a korabeli átigazolási rendszerről, pontosabban a tehetséges játékosok megszerzéséről keringtek, amiben szerepelt szöktetés, megfélemlítés, megvesztegetés és zsarolás is.

Amint valamelyik fiatal játékos kitűnt játékával, a nagycsapatok máris kivetették rá a hálójukat, minden akkor lehetséges földi jót ígérve arra az esetre, ha hozzájuk igazol. Akkoriban az átigazolási rendszer még nem volt szabályozva, a játékosnak elegendő volt kérvényeznie a labdarúgó-szövetségnél, hogy melyik klubnál szeretne játszani. Ezenközben a klubok között óriási csaták dúltak. Az egyik legnagyobb botrány 1970-ben pattant ki, amikor a Dinamo Kijevnek sikerült megszereznie a kazanyi Rubin fiatal tehetségét, Viktor Kolotovot, miközben a játékosra további négy nagy klub is szemet vetett. Sajtóhírek szerint Kolotovot annyira megszédítették az ígéretek, hogy egymás után három kérvényt írt a szövetséghez arról, hogy sorrendben a CSZKA-nál, a Torpedónál és végül a Dinamónál kíván játszani. A legmeggyőzőbb, és legszemfülesebb a jelekből ítélve a Dinamo Kijev lehetett, miután egy éjszaka a szó szoros értelmében megszöktették az ifjú tehetséget a Torpedo sportszállójából. Képzelhető, milyenek lehettek a tétek, ha a szöktetés annak ellenére sikerült, hogy másnap a szerződés fejében Kolotov szülei átvehették volna egy kétszobás moszkvai lakás kulcsait. (Kárpátalja/Korreszpondent/podrobnosti.ua/lenta.ru)