Egy rádiós legenda Kárpátalján

Skultéty Csaba

Az Ung megyei Nagykaposról elszármazott Skultéty Csaba életútja egyszerre nevezhető tipikus Kárpát-medencei sorsnak, s rendhagyó, kalandokban bővelkedő pályának. A Szabad Európa Rádió (SZER) ma 86 esztendős egykori szerkesztője, politikai szakkommentátora a második világháború után, a kommunista hatalomátvétel elől menekült Nyugatra, hogy a rendszerváltáskor szinte azonnal hazatelepüljön. Azóta segít, ahol tud, ír és előad, bejárja az egész Kárpát-medencét, mintha távozása és hazaérkezése között nem telt volna el négy súlyos évtized. A rádiós legendával minapi kárpátaljai látogatása, legújabb könyvének itteni bemutatója alkalmával beszélgettünk.

- Miért és hogyan hagyta el a negyvenes évek végén Magyarországot?

- Az ország elhagyásának számos előzménye volt. 1944-ben doktoráltam a közgazdasági karon, majd nem sokkal később, 1945 januárjában egy budapesti kollégiumból elvittek a szovjet katonák - így kerültem civil létemre hadifogságba. Megjártam több fogolytábort, végül sokadmagammal bevagoníroztak, elindultunk kelet felé, s egy reggel Dél-Erdélyben ébredtem. Ekkor arra gondoltam, meglehet, egy szibériai ólombányában kell meghalnom, de ne mondhassa senki, hogy meg se próbálkoztam a szökéssel. Egy hatalmas moldvai elosztótáborban történt, hogy észrevettem, egy hozzám hasonlóan toprongyos fogoly napjában 2-3 alkalommal is akadálytalanul jár ki-be a táborkapun. Gondoltam, ha én most kimegyek, honnan tudhatja az őr, hogy nekem az nem jár? S valóban, senki nem tartóztatott fel, szabad voltam. Ezután gyalog vágtam neki a Kárpátoknak, s egy hét múlva értem Kovásznára, majd onnan hamis papírokkal jutottam el Budapestre. A fővárosban az első komoly funkcióm a szlovák-magyar lakosságcserét felügyelő magyar kormánybiztos melletti titkári pozíció volt, majd az ő megbízottja lettem Pozsonyban. Később, a budapesti politikai változások során engem is leváltottak, személyes politikai "gondom" is volt Rajk László akkori belügyminiszter titkárával. Érezve az elkövetkezendők szelét, s mivel elmulasztották bevonni az útlevelemet, 1947 októberében Prágán át Párizsba költöztem, akkor úgy hittem, ideiglenesen.

- Hogyan lett menekültből a Szabad Európa Rádió (SZER) munkatársa?

- Itthon általában úgy képzelik, hogy aki egyszer már kijutott Nyugatra, annak hallatlanul jó dolga van, csak hát a háború után még a franciáknak sem volt állásuk, nemhogy a külföldieknek. Végül sikerült szereznem egy szerény ösztöndíjat, és három budapesti egyetemi évem elismerésével végre azt tanulhattam, ami már régóta érdekelt, a nemzetközi jogot, amiből diplomát is szereztem a Sorbonne-on. Ezt követően a bruges-i Európa Kollégiumban folytathattam a tanulást. Rendkívül érdekfeszítő korszak volt ez, hiszen ekkoriban indultak el mindazok a folyamatok, melyek később az Európai Unió megszületéséhez vezettek. Miután a vasfüggöny akkor még nem ereszkedett le, az Európa jövőjével foglalkozó konferenciákon helyet biztosítottak a Nyugatra került magyar politikusoknak is, akiknek mi, párizsi magyar fiatalok igyekeztünk segítséget nyújtani. Így, mivel bizonyos ismertségre tettem szert a magyar emigrációs körökben, ajánlatot kaptam 1951-ben, hogy legyek a munkatársa a Münchenben alakuló Szabad Európa Rádiónak. Ekkor költöztem ideiglenesen Münchenbe, amiből végül 33 év lett. Ennek az időnek az első harmadában a hírszerkesztőség tagja voltam. Mi vezettük be a magyar rádiózásban a minden kerek órában való hírmondást. A továbbiakban azután a külpolitikai gárdába kerültem, ahol Ambrus Márton néven gyakorlatilag naponta voltam a hírek, események kommentátora, készítettem a nemzetközi sajtószemlét, részt vettem a különböző politikai műsorokban.

- Mit jelentett az Ön számára egy Magyarországra sugárzó nyugati rádióállomásnál dolgozni, ám Magyarországtól elszigetelve, anélkül, hogy valóban részese lehetett volna az ottani eseményeknek?

- Először is, hadd jegyezzem meg, hogy mindig a magyarság egészében gondolkoztam, nem csak annak az országhatárok közé szorított részében. Később sokszor megkérdezték tőlem, hogy rádiósként volt-e bennem missziós lelkület. Sose felejtem el annak az amerikai úrnak a szavait, aki annak idején, bevezetve bennünket, fiatalokat a szakmába, arra intett, hogy amikor a mikrofon elé ülünk, ne a magyar nép egészére gondoljunk, hanem arra az egy szerencsétlen emberre, aki eldugva ül egy szobában a rádióval, hogy tőlünk valamilyen tájékoztatást, valamiféle reménységet kapjon a jövőjével kapcsolatban. Hát ezt jelentette számomra a SZER.

- Másfél évtizeddel ezelőtt tért vissza Magyarországra, azóta is ott él. Milyen érzés volt ennyi év múltán ismét magyarországi magyarnak lenni, részt venni a közéletben? Vetett-e ez fel például beilleszkedési problémákat?

- Előbb csak látogatóba jöttem haza, még a nyolcvanas években, amikor Grósz Károly volt a pártfőtitkár, és bizony, sok vonatkozásban a döbbenet hatása alatt tértem vissza Németországba. Akkor, az első látogatás után egyik müncheni német barátom megkérdezte: "Mondd, tudnál Magyarországon élni?" Azt feleltem, élni nem, de nyugati útlevéllel rendszeresen hazajárni igen. Három évvel később magam idéztem fel neki ezt a beszélgetést, mondván, most az lenne a válaszom, hogy csak Magyarországon tudok élni. Ez már az első szabad magyarországi választások után történt, amikor új reményekkel telten véltünk indulni mindannyian. Én azóta is nemcsak Magyarország, hanem az egész Kárpát-medence népének a tagjaként élek, és itthon érzem otthon magam.

szcs