Vilinovszki István: "A gyújtóbomba a lábamra esett..."

Utásztisztként a második világháborúban

2006. december 8., 09:00 , 308. szám

Vilinovszki István azon magyar katonák egyike, akik túlélték a második világháborút. A most 84 éves öregúr utásztisztként szolgált, s bár tényleges harci cselekményekben nem vett részt, alkalma volt látni a háború szörnyűségeit. Az alábbiakban az ő élettörténetével ismerkedhetünk meg.

1922. január 2-án születtem Nagyszőlősön. Elemibe és polgáriba jártam, majd Eperjesen (Presov) építőipari iskolában, ezután Budapesten építőipari főiskolán tanultam. 1942 nyarától egy Weisinger Ede nevű vállalkozó vezette építési vállalatnál dolgoztam. A háború elhúzódásával a magyar hadsereg is egyre több katonát mozgósított, így engem is behívtak. 1943. október 4-én vonultam be Szatmárnémetibe a Köllő őrnagy parancsnoksága alá tartozó 3. gépkocsizó utászszázadhoz.

1944. január-április folyamán Győrben tiszti iskolában tanultam. A parancsnokom itt dr. Holl Albert főhadnagy volt. Nagyon emberséges volt, szeretett viccelni, megbecsülte a katonát. A kiképzés elméleti és gyakorlati szinten egyaránt zajlott. Szigorú rend jellemzett mindent, a gyakorlatokba aknarakás, hadihídverés, menetelés stb. tartozott. Március 19-én itt ért minket a német megszállás.

Április 13-án éppen a Győri Waggon és Gépgyárban tartózkodtunk, amikor a várost az első angolszász szőnyegbombázás érte. Olaszországi támaszpontokról felszállva 177 darab B-17-es bombázó repült be a város fölé, hogy az ipartelepet bombázza. Összesen öt hullámban támadtak a gépek, romboló- és repeszbombákkal, gyújtóbombákkal. Majdnem én is meghaltam, amikor egy árokban a törmeléktől félig betemetve, a lábamra esett az egyik kisebb gyújtóbomba. Szerencsére sikerült kidobnom onnan, mielőtt aktivizálódott volna.

Rettenetes volt a veszteség, szörnyű a pusztítás. Hatvan hadapródból huszonnyolc meghalt a támadás során. Itt vesztette életét a parancsnokunk, Holl Albert főhadnagy is. Több száz volt a polgári áldozatok száma. A bombázás után bejött a gyárnegyedbe egy asszony, a férjét és a fiát kereste. Bement a kapun, majd kisvártatva letörten, zokogva, szinte teljesen megőszülve jött ki. Mind a kettő életét vesztette. Sokan pusztultak el a romok alatt, de nem mindenki. Egy hét elteltével romeltakarításkor még éppen időben sikerült kimentenünk egy asszonyt.

1944 augusztusában Kolozsváron teljesítettem szolgálatot, amikor megkaptuk a hírt, hogy Románia átállt a szövetségesek oldalára. Ez nagy fejetlenséget, kavarodást okozott, mert Észak-Erdély szinte védtelen volt. A magyar hadsereg válogatott alakulatai ekkor éppen fent, a Kárpátok előterében, Nadvornánál harcoltak a szovjet csapatok ellen.

Erdélyből Budapest mellé, Hárosszigetre kerültem az utászlaktanyába. A főváros az angolszász repülők magyarországi célpontjai között az első helyen állt, így a német megszállást követően nagy intenzitással bombázták. Itt is átéltünk egy rémes szőnyegbombázást, melynek ismét nagyon sok polgári és katonai áldozata volt.

A hárosszigeti utászlaktanyából a kisbodaki gyorsvízi táborba vezényeltek át bennünket, majd Párkánynánába a harckocsizókhoz. Itt a katonai műhelyiskolában kerültünk alkalmazásra, a fronton üzemzavar miatt meghibásodott, kilőtt, de még kijavítható harckocsikat szereltük. Októberben aztán megtörtént a nyilas hatalomátvétel. Horthy Miklóst lemondatták a németek, Szálasi Ferenc került a helyére. A nyilasok totális mozgósítást hirdettek, a propagandagépezet még mindig hirdette a végső győzelmet. A civilek többsége számára azonban ekkor már tudatosodott a háború elvesztése. De nekünk, katonáknak nem volt szabad foglalkoznunk a propagandával. Királyi honvédek voltunk, akiknek kötelességük volt.

Október 20-a körül menetlevelet kaptunk a parancsnokságtól, hogy hazatérhetünk elköszönni a szüleinkhez. Ekkor már a magyar csapatok szinte mindenütt vonultak vissza, úgy volt, hogy bennünket is visznek a hátországba, egészen Németországig. Az egyik bajtársammal vasúton Szerencsig együtt jöttem - ő idevaló volt -, majd innen egyedül folytattam utamat Csapig. Innen gyalog kellett jönnöm tovább, mert már Bátyúban voltak az oroszok.

Csapon egy katonai teherautóra felkérezkedve jöttem Beregszászig. Itt megtudtam, hogy már Újlakon vannak az oroszok, vagyis Szőlős elesett. Beregszászt éppen ekkor ürítették ki a német-magyar csapatok. A németek felrobbantottak mindent, nehogy az oroszok fel tudják használni.

Mire visszatértem az alakulatomhoz Párkánynánába, a fronthelyzet rosszabbodott. Október 26-án bevagonírozták a csapatokat és a harckocsikat, és visszavonultunk. Brünn, Breszlau, Magdeburg maradt el mögöttünk. A visszavonulás során aknatelepítéssel, hídveréssel, erődítési munkálatokkal stb. foglalkoztunk. Németországban éreztük, hogy lenéznek bennünket, magyarokat, de nem bántottak.

Így következett el 1945 tavasza. Ekkor már egészen Bergen Belsenig vonultunk vissza. A közelben volt az egyik hírhedt német koncentrációs tábor, ahol az SS több tízezernyi foglyot őrzött. Itt, Bergen Belsen közelében adtuk meg magunkat az előrenyomuló angol csapatoknak...

Az európai háború befejezése után augusztusban a felvidéki magyarokat kiválogatták a hadifogolytáborban és átadtak bennünket a csehszlovákoknak. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Csehszlovákia és a Szovjetunió megegyezett Kárpátaljának a SZU-hoz való csatolásáról, a csehek átadtak bennünket az oroszoknak. Egy német határvárosig, Helmstedtig kísértek bennünket, itt léptünk át a nyugati megszállási övezetből a szovjetbe. Itt ettem először orosz kenyeret, mely csak nevében volt kenyér. Az orosz katonai parancsnokság egy magdeburgi filtrációs táborba vitetett bennünket, ahol minden egyes személyt lenyomoztak. Igyekeztek kiszűrni a háborús bűnösöket, az SS tagjait stb. A magdeburgi táborból a kelet-poroszországi Insterburgba (most Csernyahovszk) vitték tovább a foglyokat. Itt fertőtlenítettek bennünket, majd beültettek egy vagonba és elindultunk hazafelé. Kb. egy hónapig tartott a hazaút, Kovnó, Rovnó maradt el mögöttünk. Sztaniszlauba érve jöhettünk haza, ahogy akartunk. Nagybocskóról szekéren indultunk el, 1945. október 28-án érkeztem haza.

November 5-én két rendőr állított be hozzánk, és parancsot hoztak, hogy vagy önként elmegyünk dolgozni, vagy lágerbe kerülünk. A lágert elkerülendő a helyi cipőgyárban helyezkedtem el. Később, amikor a római katolikus templomot raktárnak akarták felhasználni, átalakítani, megpróbáltak engem is beszervezni. Mivel ebben nem akartam részt venni, munkahelyet változtattam és elmentem egy konzervgyárba építésvezetőnek.

István bácsi ma már régóta nyugdíjas. Ha csak teheti, olvas. Szívesen elmenne ismét azokra a helyekre, ahol a háború ideje alatt járt. A szörnyűségekre azonban nem szívesen emlékszik vissza. "Maguk, fiatalok, örüljenek az életnek minden nehézség ellenére, s kívánom, hogy soha ne vegyenek részt háborúban, mely - bármilyen célért is folyik -, csak pusztítást és szenvedést hoz..."

Fischer Zsolt