A kinyújtott kéz mint életforma

Koldusok az utcán

Azt mondják, a koldulás fogalma egyidős az első városok kialakulásával, s a legősibb foglalkozásnak tekintett prostitúcióval. Általában hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy eleddig egyetlen társadalomnak sem (még a szocializmusnak sem teljesen) sikerült felszámolnia a koldulást, azaz úgy tűnik, akár tetszik, akár nem, együtt kell élnünk ezzel a jelenséggel.

Mi itt, Kárpátalján akkor szembesültünk igazán a probléma drámaiságával, amikor a rendszerváltást követően emberek ezrei maradtak egyik pillanatról a másikra jövedelemforrás nélkül, sokszor pedig még a tetőt is elvesztették a fejük felől. A helyzet azóta sokat javult, alapvetően azonban még mindig nem éppen jóléti társadalom a mienk. Egy a Gorsenyin Intézet által elvégzett minapi felmérés szerint Ukrajna lakosságának több mint hetven százaléka tekinthető ma is szegénynek. A kutatásba bevontak 23,3 százaléka nyilatkozott úgy, hogy napi megélhetési gondjai vannak, s 38,1 százalékuk állítja, hogy csak élelemre futja a pénzéből. 33,5 százaléknyian vannak azok, akik elvileg megélnek a pénzükből, csak drágább tárgyakra (háztartási eszközök, bútor) nem futja, s csupán a lakosság 5,1 százalékának nincsenek anyagi gondjai.

A kérdés szakértői szerint a koldusok mindenkor két alapvető csoportra oszlanak: azokra, akiket az élet kényszerített rá, hogy kinyújtsák a kezüket, s azokra, akik a kinyújtott kezükből élnek, azaz akiknek a koldulás a hivatásuk. Sokan úgy vélik, Ukrajnában ma a fenti adatok ellenére is, de azoktól nem teljesen függetlenül, az utóbbi csoporthoz tartozók vannak többen, s ez egyes becslések szerint Kárpátalja esetében is igaz. Megbízható adatokat, a témára vonatkozó kutatásokat persze alig találni, valamirevaló útbaigazítással legfeljebb a rendőrség illetékes munkatársai szolgálhatnak saját mindennapi tapasztalataik alapján. Egyes források Ukrajnában több tízezerre, Kárpátalján 3-5 ezerre teszik a koldulók számát.

Igazán jelentős települések hiányában Kárpátalján távolról sem olyan jó üzlet a hivatásos kéregetés, mint mondjuk a fővárosban, ezért azután koldusaink "idénymunkásokként" időről időre valamennyi ukrán nagyvárosban felbukkannak, sőt, hírek szerint távoli orosz városokat is megszállva tartanak. Igen gyakori ezekben a körökben a "bérbe adott gyerek", hiszen az értük fizetett 4-500 hrivnyás havi "bérleti díj" segíthet felnevelni a testvéreket, s az is köztudott, hogy a legeredményesebben az 5-12 évesek tudnak kéregetni a nagyvárosokban. Jövedelmezőség szempontjából utánuk az ugyancsak bérelt csecsemőt ringató "anyák", majd az afganisztáni háború rokkantjai következnek, míg a legkevésbé "eladhatónak" az enyhén ittas, de egyébként egészséges kinézetű férfiak számítanak a "szakmában", amely természetesen igen jól szervezetten és egyben kegyetlenül is működik. Azt pedig, hogy a koldulás nemegyszer leleményességet igénylő foglalatosság, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sajtóhírek szerint Kijevben felbukkantak és eredményesen nyújtogatják a kezüket a kárpátaljai földrengés "áldozatai".

Bár mifelénk állítólag nincs még koldusmaffia, ám - akárcsak bárhol az országban - a koldusok itt is már-már részei a városképnek az állomások, forgalmas utcák és piacterek tájékán, s természetesen elmaradhatatlanok a templomok környékéről, különösen egyházi ünnepek alkalmával. Az Úr szereti a bőkezű adakozót, hangoztatjuk igen helyesen vasárnaponként, s ezért elnézően tekintünk az ismerős koldusra, aki kiváló tudója valamennyi kárpátaljai történelmi egyház ünnepeinek és templomaik búcsúnapjainak, így mindig a megfelelő helyen és a megfelelő időben kér adományt, ami - saját bevallása szerint - elegendő a megélhetéshez. Ismerősöm gyakori találkozásaink jogán elmeséli, hogy az egymást követő ünnepségekre tartva nap mint nap be kell utaznia az egész megyét, ami csapnivaló közlekedési viszonyaink, s az időjárás viszontagságai miatt távolról sem egyszerű feladat. Ráadásul az utóbbi években egyre gyakrabban követelnek viteldíjat az egyszerű koldustól is autóbuszon és vonaton egyaránt, tehát nőttek a kiadások, csökkent a bevétel.

Szerettünk volna beszámolni azokról is, akiket körülményeik kényszerítettek ideiglenes vagy már életvitelszerűen folytatott koldulásra, s arról, hogy mégis honnan remélhetnek segítséget szorult helyzetükben, ám kiderült, hogy ez legalább olyan nehéz vállalkozás, mint valamennyire is megbízható adatot szerezni a kárpátaljai koldusok számáról. A probléma lényege, hogy a szóban forgó embercsoporthoz tartozók általában huzamosabb ideje kikerültek már az állami és civil szociális szervezetek látóköréből, azaz gyakori, hogy sem munkahelyük, sem családjuk, sem hitközségük, s nemegyszer még lakóhelyük alapján sem tartják nyilván őket mint rászorulókat, sőt, az esetek túlnyomó többségében még annak okán sem, hogy közterületen koldulnak, ami pedig elviekben tilos. A megviselt arcok mögött mindig egyedi sorsok bújnak meg, amelyek aszerint sem osztályozhatók biztonsággal, ahogyan adományt kérnek. Legfeljebb annak alapján különböztethetők meg "hivatásos" társaiktól, hogy nem kéregetnek valami "hatékonyan". Egy-egy karitatív akció keretében, amiben napjainkban az egyházak segélyszervezetei az élenjárók, viszonylag gyakorta előfordul, hogy meleg élelemhez, ruhához, fürdési lehetőséghez, gyógyszerhez stb. jutnak, ezek az akciók azonban alkalmatlanok arra, hogy alapjaiban változtassanak életvitelükön, így marad a kinyújtott kéz, a vacogás az utca hideg kövén. (Kárpátalja/podrobnosti.ua)